Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)

Zsigmond Tibor: A Dunaszerdahelyi Katolikus Legényegylet

1376-tól kezdődően, midőn Nagy Lajos szabályozta, és kötelezővé tette a „céhbe állást“, általánossá vált a céhek alapítása.

Kezdetben a céhek csak magántársulatok voltak, de később már bizonyos közhatósági jelleget is kaptak, ugyanis az állam törvényei autonóm szervezetet, továbbá saját tagjai fölött némi bíráskodási jogokat biztosított számukra. Működésük és szervezetük lényege iparérdekeik megvédése, jó iparosnemzedék kiképzése, egymás ellenőrzése, városuk, vagyonuk megvédése, jó hírnevük fenntartása volt. A céh élén az atyamester állott, tagjai voltak a m sterek, a legények és az inasok.

A középkor, annak kezdetleges, gyermekkorát élő ipara kétségtelenül sokat köszönhetett ennek a rendszernek, mely megteremtette a maga bizonyos exkluzív természetű, monopolisztikus munkarendszerét, de ahogyan múltak az évek, múltak a századok, a megvénhedt céhrendszer sem tudott lépést tartani az idővel. Az egyéni tevékenység szabadságát korlátozó céhrendszer már semmiképpen sem illett bele az újkor közgazdasági rendszerébe-. A mind jobban felhalmozódott tőke, a találmányok sokasága, ,a gyáripar, a szabad verseny, az új nemzetgazdasági elvek; ezek mindegyike egy-egy sírásója volt a céhrendszernek, ezért minden állam igyekezett lerázni magáról annak béklyóit. Az 1872. VIII. törvénycikk végleg megszüntette a céhrendszert.

A céhrendszer szétesésével hanyatlásnak indult kisipar tucatjával dobta piacra, tette nincstelenné a munkáslegényeket, „akik az elhagyatottság magányában minden vezető nélkül sivár pusztaságban bolyonganak, s nincs aki segítő kezét nyújtaná feléjük“.1

„Egy Kolpingra volt szükség, hogy az ipartestületeket újra oly alapokra fektesse, melyekben kéz és szív, ész és lélek, barátság és emberszeretet, komolyság és munkakedv egyaránt segíti és kiegészíti egymást.“2

A kolpíngi eszmevilág vezérgondolata tömören fogalmazva tulajdonképpen az, hogy az ipar ifjú munkásai vallási és erkölcsi alapon egyesüljenek, és ily módon teremtsék meg és biztosítsák anyagi és szellemi jólétüket. Kolping Adolf3 az első Katolikus Legényegyletet 1849. május 5-én alapította meg Kölnben. Az első legényegylet mintájára újabb és újabb egyletek alakultak, s az eszmék terjedésében még az országok határai és a nyelvek különbözősége se korlátoz (hat jták.

Miután Kolping 1852. nyarán, Gruscha Antal közreműködésével, Bécsben is megalapította a Katolikus Legényegyletet4, Magyarországon is felmerült a gondolat a katolikus legényegylet meghonosítására, „mely bizonyára javára lenne az ipar munkásainak és magának az iparnak is“.

A korabeli katolikus lapok, a „Religio“, a „Kath. Néplap“ és a „Kath. Christ“ többször ismertették, és melegen ajánlották az egyletet, annak célját, alapszabályait. Kívánatosnak tartották, hogy a katolikus legényegylet eszméje Magyarországon is utat törjön magának.

Magyar nyelven ez érdemben a „Religio“ hasábjain legelőször Zalka János, esztergomi teológiai tanár írt népszerűsítő cikkeket — ő volt tulajdonképpen a magyar legényegyleti ügy első apostola. Cikkei közül feltétlenül megemlítendő társadalmi élet nem legkisebb baja“ cím alatt megjelent értekezés.5] A szerző értekezésében élénk színekkel festi le a társadalmi élet igen jelentékeny tény 'zőjének, a „kézmíves osztálynak“ fokozatos elsatnyulását, minek okául ama szoros viszony meglazulását véli, mely régen a legényt a mester családjához fűzte, s amelyet a kor „romboló“ szelleme nem hagyott épen.