Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

Adatközlőink többsége kicsi gyermekkorában még látott nyomtatást, de maga aktívan már nem vett részt benne, így a leírások is eléggé hézagosak. Kulcsárkarcsán úgy emlékeznek, hogy az 1. világháború előtt három hely volt a falu határában, ahol a gabonát „gyúratták“, s a Sitka dűlőben, ahol mindig fújt a szél, volt a „szóródomb“. Solymoskarcsán mindenki a saját udvarában készített szérűt. 1911-ben született királyfiakarcsai adatközlőnk édesapja a 20-as években 500 négyszögöl babot ültetett, azt is elnyomtatta. Az egyik pinkekarcsai adatközlő (sz. 1915] úgy tudja, hogy édesapja apósa szamarakat tartott, azokkal nyomtatott az udvarban. Nyéken a nagyobb telekkel rendelkező gazdák udvarán voltak „szírűskertek“, mások is oda vitték a gabonájukat. Több gazda azért tartott 3—4 lovat, mert bérnyomtatást szokott vállalni. A cséplőgépek elterjedése után is nyomtatták a kölest.

Összefoglalva a nyomtatásra vonatkozó adatokat, megállapítható, hogy az „ágyazat“’ kör alakú volt, s 1—4 lóval „gyúratták. A lovakat csigavonalban járatták. A szemet szórással tisztították. Ehhez még hozzátehetjük, hogy az MNA vidékünkről körkörös járatást is jelez.21

Kézzel csak a zsúpnak szánt rozsot csépelték, utóbb már azt is óvatosan, hogy a szalmája ne törjön, „leverettík“ a géppel. A múzeum gyűjteményében található csépek nyele 117—137 cm, a hadarok hosszúsága 60—77 cm között mozog. Valamennyi hadaró vége vasgyűrűvel erősített. A kötőnek való rozsot kemény tárgyhoz — gerebenhez, székhez, bakra fektetett ajtóhoz verdesték.

Kézi hajtású cséplőgépre, „kézi hajtórá“ egyedül Pinkekarcsán emlékeznek, a többi faluban az első cséplőgépek járgányos „lóhúzó gépek“, „gepliki“ voltak. Solymoskarcsán a századfordulón Zsidó Vendel, a község bírája vásárolt járgányt, s „főfogta“ az egész községet. Már az első világháború előtt elterjedtek a gőzmeghajtású cséplőgépek, a „tüzesgípek“ is, majd a 30-as években a „magánjáró“ benzinmotoros gépek.22

A géptulajdonosok a nagygazdák, meg a vállalkozó szellemű kovácsok közül kerültek ki, középparasztok hárman- négyen közösen vettek gépet. Kulcsárkarcsára az egyházkarcsai Somogyi István járt „gépelni“ — neki két garnitúrája is volt —, ezenkívül a kovácsnak is volt cséplőgépe. Nyéken Végh Miklós nagygazda volt az első géptulajdonos, majd négy gazda vett közösen gépet, de eljártak a faluba a karcsai Zsemlék, a madi Bíró Gyula, Bartalos Gyula is, meg Bősről is jöttek. Amíg csak egy gép volt, évente váltakozva hol a falu egyik, hol a másik végén kezdődött a cséplés, mindig augusztus 5-én. Vállalt a környéken bércséplést a nagylúcsi Mészáros Béla és a királyfiakarcsai kovács, Keufer Sándor és Molnár Péter is. [Keufer traktort is vásárolt, amivel nemcsak a cséplőgépet húzatták, de szántáshoz is bérbe vették a gazdák.) Vásárúton négy cséplőgép állt a falu gazdáinak rendelkezésére. Amikor Dunaszerdahely környékén befejeződött a cséplés, elmentek a Duna-menti falvakba, ahol valamivel később érett a gabona: „Ügy, mint a csehországiak gyónnék a kombájnokkal.“

A gépeket akác- vagy kőrisrönkökkel fűtötték, a 30-as évek második felében már szenet is vásároltak kizárólag erre a célra.

A géptulajdonosokkal még a tél folyamán szerződést kötöttek. Aki előbb végzett a behordással, annál korábban is elcsépeltek, de augusztus 4-e, 5-e után már tartották a szerződésben megállapított sorrendet. Ahogy ezt már említettük, szívesebben mentek először a kisgazdákhoz (a nagygazdáknál amúgy is hosszabb időt vett igénybe a behordás), hogy később már ne kelljen naponta többször állítani a gépet.