Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
A kévékbe kötött sást az udvaron kibontották, vékonyan letekergették, s nehezéket tettek rá, hogy a tyúkok szét ne kaparják, amíg fonnyad. A sáskötőt csépléskor félrerakták, és a következő évben is használták. Egyszer használt sáskötőbe kötötték a kukoricaszár-kévéket is. A kötőnek szánt rozsot cséppel csépelték ki, vagy öreg ajtóhoz, gerebenhez ütögették. A határban az itatógödrökben álló vízzel locsolták meg. A többi gabonához a saját szárából készült kötő. A rozsszár mindig elég hosszú volt, esetleg az „ígevínyen“ nőtt búzát kellett felnyűni. A kötőkészítés miatt volt fontos, hogy már kora hajnalban kinn legyenek a határban, amíg hajlós a gabonaszár. Egy jó kaszás 30 hetesnyi gabonát is levágott egy nap alatt, ennyihez kellett tehát kötőt készíteni. Ha több aratópár dolgozott együtt, pontosan kiszámolták az egy csomóba rakott kötőt — 36 darabot kötöttek egybe. A 40-es években terjedt el a gyári kötő, amelynek a végén egy gyufásskatulya nagyságú, a közepén átlyukasztott fadarab volt, ezen kellett áthúzni a kötő másik végét. Ez azután teljesen feleslegessé tette a kötözőfát. Aratáskor itt is a 2 kaszás — 2 marokszedő — 1 kötöző felállást tartották ideálisnak. A család, idegen munkaerőt nem alkalmazó gazdaságokban ezt nem tudták biztosítani, így a legtöbbször hárman — kaszás, marokszedő, kötöző — arattak, sőt, szükség esetén, 2—3 holdon, akár egy férfi egyedül is elboldogult/'' A határba gyalog vagy kocsin, esetleg biciklin mentek ki, attól függően, hogy az adott parcella a határ mely részén, milyen távolságra feküdt. A távol eső határrészekbe feltétlenül kocsival mentek, ha a közelben nem volt kút, s napközben is be kellett hajtani a faluba ivóvízért. Ugyancsak kocsival indultak az árpa aratására, mivel otthonról kellett vinni a kötőt. Ilyenkor a lónak is tettek abrakot a saroglyába. Ha másutt is szükség volt a lovakra, akkor lerakodtak, s mentek szántani a már learatott darabokra. A közeli parcellákhoz esetleg „tragacson“ tolták ki a kötőt. Ha gyalog mentek, a kaszás vitte a kaszát meg a kátyústarisznyát, benne az üllőt, kaszakövet, kalapácsot, éket, vagy a nagyfoglára akasztott székes üllőt. A „kívekötő“ vitte „határi korsóban' a vizet, a marokszedő a nagygereblyét — „az annak a szerszámja vöt“. Kerékpár egy családban csak egy szokott lenni: „Há biciklim csak nekem vót. Emezek meg gyalog. Elmentek, én meg a biciklire. Kísz móka vót. Főtettem a húsz körösztre való kötőt, akkor főkötöttem rá a nagygereblét, korsóba ja vizet, nagygereblét a nyakamba akasztottam, valahogy fölűtem, ótán mentem. A ennyivalót emezek hozták.“ Hajnali 3 óra körül volt az indulás. Lerakodtak, vizes vászonruhába göngyölték az ívóvizes korsót, s beleállították egy rossz kosárba, vagy gyomosabb kévék közé dugták, hogy ne melegedjen. Azután abban a darabban, ahol a legmagasabb volt a „jószág!“, hozzáláttak a kötő elkészítéséhez. 15 hetesre valót készített a kaszás, ugyanannyit a marokszedő. „Früstök“ után, ami általában pótkávéból készült feketekávéból és kenyérből állt a kaszás megkalapálta a kaszáját és beálltak a táblába. A tábla szélét kitiporni nem szokták, csak a mérnöki karóhoz igazodtak. A vágás irányát a gabona hajlásúnak iránya, a szélirány szabta meg. Arra kezdték a vágást, amerre a kalász feje borult; az volt a legjobb, ha „seggen vághatták“. Széllel szembe sosem arattak. Ha megfordult a szél, inkább átmentek a tábla túlsó végébe, vagy pedig 200—300 méter mélyen begyalogoltak a táblába, úgy indultak kifelé. Ilyenkor mondták Pinkekarcsán, hogy „fogtunk egy veresztát“ vagy „fogtunk egy fóliást". Érdekes, hogy a többi vizsgált faluban mindkét kifejezés isme
