Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

kötni, s rajtuk a barázda mélységét és szélességét is szabályozni lehetett. Elnevezésüket, pontosabban meghatározott fajtájukat nem ismerik. Ezekhez az ekevasat boltban vásárolták, a gerendelyt bognár csinálta, a többi alkatrészt a helyi kovácsok készítették. A félvasekék utolsó példányai a negyvenes évekig voltak használatban a törpebirtokosok gazdaságaiban, de fokozatos lecserélésük már a tizes években megkezdődött."' Néhány kisgazda, ahogy ezt a bevezetőben említettük, a visszacsatolás után a cseh, morva telepesektől vásárolt vasekét. A legtöbbek által használt fajta az 5-ös, 6-os Böcher és Kühne eke volt. Ugyanígy a fából készült, vasalt kerekű eketaligát is felváltotta a teljesen vasból készült, gyári eketaliga.

Előhántó ekét a „gyöptöríshez,“, a rétek feltöréséhez használtak, akiknek megfelelő igaerejük, négyes ökörfogatuk volt. Ha csak közönséges ekével szántottak, igen fáradságos munka volt a törés, mert ugyanazon a nyomon kétszer kellett végigmenni, s közben folyton váltogatni kellett a szántás mélységét szabályozó szeget.

Az ekevasat három, ha szárazság volt, vagy kövesebb földet szántottak, két naponként élesíttették. Esténként szokták átvinni a kovácshoz. Az ekevasélezést a kovács nem számolta fel az évi „kontóba“ hanem ezért külön, gabonában fizettek, általában egy fertály (12,5 kg) búzát, de a nagygazdák 50 kg-t is. Eltérő volt a helyzet Kulcsárkarcsán, ahol nem volt községi kovács. Innen Lúcsra hordták biciklire kötve az ekevasat, s minden alkalommal 1 korona 50 fillért fizettek a kovácsnak.

A vetőágy elkészítéshez a szántáson túl hozzátartozott a föld „bedógozása“, elegyengetése, porhanyósítása is. Ennek eszközei a fogas, a henger, a simító voltak. A trapéz alakú „fafogas“ rámáját „agácibó“ (akác) a bognár, fogait a kovács készítette. Hátuljára kötelet kötöttek, annak segítségével „ráncigáták!“, hogy keverje a földet, ill. emelték meg, ha megtapadt. A 20-as évektől terjedtek el a háromlevelű, gyári készítésű vasfogasok.

A henger teste tölgy- vagy akácfából készült. Az ügyesebb gazdák maguk is kifaragták, s csak vasaltatni vitték el a kovácshoz. Készítésénél arra kellett ügyelni, hogy a közepén néhány milliméterrel nagyobb legyen az átmérője; ellenkező esetben a fordulóknál összetúrta maga előtt a földet. Mivel a henger szállítása elég nehézkes volt, ha még nem fejezték be a munkát, éjszakára is kinn hagyták a gazdák a határban. A kinn hagyott eszközt előzetes engedély nélkül bárki kölcsönvehette. Kínosan ügyelt mindenki arra, hogy a henger pontosan arra a helyre kerüljön vissza, ahonnan elvitte.

A fogas és a henger nélkülözhetetlen eszköze volt a föld megmunkálásának. Nem tartották viszont feltétlenül szükségesnek a simító használatát, így ez az eszköz nem is volt meg minden gazdaságban. Simítózni a kapások alá szoktak tavasszal, amikor az erős téli fagyok az őszi szántás után maradt hantokat már szétporlasztották. A simítónak két fajtájával találkozhatunk Dunaszerdahely környékén, mindkettő akácból készült. Az egyik egy kb. 2,5 m hosszú, sima gerenda, a másik fajta esetében két gerendát csatolnak össze egymástól kb. 60 cm távo.lságra, tehát megkettőzik az első fajtát. Szükség esetén nehezéket is tettek rá.11 Szekéroldalnak ilyen célú felhasználásáról nincs adat.

Az egyes gabonafajták alá tett szántások számát és idejét az elövetemény határozta meg. Az őszi gabona kapás vagy tavaszi után következett a vetésforgóban. Az utóbbi esetben a szántás már az aratás időszakában megkezdődött. Úgy tartották, hogy a legjobb a gabona levágása