Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

hízódisznók, betanított tinók, hízott ökrök, fiatal csikók, borjak eladásából finanszírozták. Az őszi szántások után a kisebb gazdák szinte évente cserélték ökreiket gyengébb tinókra, a nagygazdák, akik a nagy ökrök igaerejét nem nélkülözhették, 4—8 évente „fordítottak az állományon“. 1 pár ökörért a 30-as években 7—10 ezer koronát adtak. Emellett fontos pénzforrás volt a „másod-“ és „harmadszemből“ felnevelt korai csirke és hízóliba, valamint a tojás eladása is. A csirkéket és a tojást a Dunaszerdahelyről meghatározott napokon rendszeresen kijáró tyúkászok vásárolták fel, az asszonyok esetleg hízott, megtisztított libát vittek a piacra.

Mindez nem áll ellentétben azzal, amit a búzatermesztés prioritásáról mondtunk. A sokgyermekes családok ritkán rendelkeztek akkora szabad tőkével, hogy megkockáztathatták volna a piacról beszerezni az élelmezéshez szükséges kenyérgabonát. A meghallgatott adatközlők közül egyetlen solymoskarcsai kisgazda képez kivételt, aki rendszeresen foglalkozott állatkereskedelemmel, egész évben a vásárokat járta, így mindig szüksége volt forgatható készpénzre. Ennek érdekében a vetőmagon kívül összes gabonáját eladta, ha úgy találta előnyösebbnek. Más, tenyész- vagy hízóállattenyésztésre szakosodott gazdák kenyérgabonájukat mindenképpen saját termésükből biztosították.

A bécsi döntés után a tárgyalt falvakat visszacsatolták Magyarországhoz. A birtokviszonyok tekintetében ez hozott némi változást, még ha a földreform nem is váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. A hatalmi váltás sok parasztgazdaság esetében a mezőgazdasági eszközök, gépek modernebb típusúakra cserélését is előmozdította, u. i. olcsó pénzért megvásárolhatták ezeket a kiutasított cseh és szlovák telepesektől, illetve a kisajátításra, majd a deportálásra felkészülni próbáló zsidó földbirtokosoktól. Többen kihasználták a silógödörépítéshez nyújtott állami segélyt is. A másik oldalon viszont nehezen szoktak hozzá a gazdák a hadigazdálkodás sajátosságaihoz. Jellemző módon a hadigazdálkodás kiváltotta intézkedéseket, utólag visszatekintve, mintegy átmenetként érzékelik a volt gazdák a háborút követő időszakban rájuk kirótt beszolgáltatási terhekhez, nem a hatalom jellegének változását, hanem a módszerek hasonlóságát helyezve az előtérbe: „Má mondjuk a magyarok alatt ez má kezdődött, mindenrű akartak tunnyi. Még azt is tunnyi akarták, hogy ha nekem vót két lovam, vót egy csikóm, hogy a csikónak mi a neve. Akkor is be köllött annyi a buzábú, ügyi, pláne utósó évekbe má, de akkor még nem vót szigorú. Má ott kezdődött, csak ott még kicsibe ment. De ügyi osztán gyött ez a negyvenötös fordulat, ez a szocializmus, osztán má szigorították. Mindig jobban szigorították. No, mer a út má a jéerdé felé vezetett, teccik tunnyi. Vót nálunk egy jegyző, most má nem él, nos vót egy paraszt: Há hogyan, hogy tavaly beadtam, az idén többet írtak?! Aszongya, hogy — a jegyző —, há nem írtik meg, azé csinálják, hogy ne gazdákoggyanak! Ez a út ide vezetett, má így akarták, no.“

Az eddig gyűjtött recens adatok alapján a Dunaszerdahely környéki falvak gazdálkodásának jellegzetes vonásai közé kell sorolnunk az előrehaladott kapitalizálódást. Igaz, a gazdaságok nagy része még megpróbált önellátásra berendezkedni, de az új módszerekkel kísérletező, szövetkezetét alapító, korszerű tejgazdaságot üzemeltető, aratógépet, traktort használó, szakosított termelésre berendezkedő közép- és nagygazdák száma az átlagosnál jelentősebbnek tűnik. Egy-egy falu s a táj életében betöltött szerepük pontosabb meghatározásához azonban a ma még úgy-