Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
SÁNDOR ELEONÓRA PARASZTI FÖLDMŰVELÉS A 20. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN Az alábbi dolgozat néhány Dunaszerdahely környéki falu két háború közötti gazdálkodásáról, ezen belül elsősorban földműveléséről szeretne képet adni. A szóbanforgó falvak — Pinkekarcsa, Királyfiakarcsa, Solymoskarcsa, Kulcsárkarcsa, Nyék és Vásárát — földrajzi-természeti adottságai és lehetőségei többé-kevésbé azonosak voltak. Termőföldjük viszonylag jó minőségű, bár az elvégzett meliorációs munkálatok ellenére az alacsonyan fekvő határrészeket gyakran veszélyeztette a talajvíz, ha nem is olyan mértékben, mint a Duna-menti községek határában. Valamennyi tárgyalt község beszerzési és eladási központja Dunaszerdahely volt. Ugyanakkor ezek a községek kívül estek azon a körzeten, ahonnan, a gyalogosan megteendő utat figyelembe véve, még kifizetődő volt a gyakori piacozás. (Itt elsősorban a tejre és a tejtermékekre kell gondolni, a zöldség- és gyümölcstermesztés, Vásárát kivételével, a kedvező éghajlati adottságok ellenére is, szinte elhanyagolható mértékű volt.)1 Pinkekarcsa ma Egyházkarcsa része. Egyházkarcsát 1940-ben hozták létre hat kis település: Amadé-, Göncöl, Móroc-, Sípos-, Pinke- és Egyházkarcsa egyesítésével. A névadó Egyházkarcsa kivételével ezek a települések mára ugyan teljesen összeépültek, ám az itt élők tudatában megkülönböztetésük ma is eleven, ezért az adatközlők gyakorlatát követve ebben a dolgozatban is a Pinkekarcsa megnevezést használjuk. Ugyancsak 1940-ben csatolták Királyfiakarcsához Étre-, Sólymos-, Kulcsár- és Erdőhátkarcsát. Ezek közül csak Étre- és Királyfiakarcsa épült össze, a többi földrajzilag is máig különálló település. Különsen a ma Királyfiakarcséhoz tartozó falvak életében játszott jelentős szerepet az etrekarcsai és az erdőhátkarcsai Bartal-uradalom. Itt találtak munkát a falu nincstelenjei, itt cserélhettek jó minőségű, nemesített vetőmagot, itt fedeztethették lovaikat a gazdák. A Nyékhez közel eső várkonyi uradalomnak már távolról sem volt ilyen jó a kapcsolata a gazdákkal. Nyéket is 1940-ben csatolták Várkonyhoz, de a két falu kapcsolatai már a közigazgatási egyesítés előtt is igen szorosak voltak gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Várkonyban jelentős vagyonnal bírt a közbirtokosság, főleg nagy kiterjedésű rétjei és legelői voltak. A legelőkre azonos feltételek mellett hajthatták ki állataikat a nyéki és a várkonyi gazdák. A hatalmas kaszálókat évente árverés útján értékesítették, leginkább a várkonyi és a nyéki gazdák vettek itt részt, de jutott bőven az egyházkarcsaiaknak is.2 A kishatárú aprófalvaktól eltérő képet mutat a tőkési Duna-ág mellett fekvő Vásárát. Tágas legelőinek jelentős része az 1920-as években nádszegi gazdák kezére került, akik azután feltörték azokat. Dunaszerdahely, Somorja és Nyárasd mellett a vidék egyik fontos vásártartó helye volt.3 Határában a pozsonyi káptalan bírt nagy birtokkal. Az egyházi birtok jelenléte nem maradt hatástalan a falu szellemi-vallási életére, de külső képére sem (útszéli szobrok, gazdag vallási szokások, 1945-ig működő katolikus felekezeti iskola stb.). A tagosítás4, s a nyomáskényszer a legidősebb adatközlők számára is ismeretlen. Ugyancsak már a múlt század második felének kezdetén le
