Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)

Marczell Béla: Csallóközi hiedelmalakok

az ottani táltossal. A győztes táltos országában igen jő termés lett abban az évben.

Bűbájos erőt, varázshatalmat tulajdonított népünk a boszorkányoknak is. A néphitben általában az asszonynép szerepelt boszorkányként, de akadt férfiboszorkány is. Ezt a mesterséget is tanulni kellett. A boszorkányok is különféle alakokat vehettek föl. Értettek a kuruzsláshoz is, ismerték a füvek, fák, vizek, a természet titkait, beláttak a jövendőbe is. A Csallóközben számtalan történet beszél a hajdan ló, kutya, macska képében meg-megjelenő, kísértő, varázsló boszorkányokról, akik rontással is foglalkoztak.7 Megrontották a tehenek tejét, szemmel verték a csecsemőket, a baromfiakat is.

A boszorkány addig nem halhatott meg, amíg a tudományát fiatalabbra át nem ruházta. Erről szól a Kisudvarnokban lejegyzett történet8 János pásztorról, aki amikor a halálát érezte, bűbájos tudományát fiatal bojtárjára, Vendelre hagyta. Vendelnek éjfélkor a keresztútnál kellett a próbákat kiállnia, hogy a boszorkánytudományt megszerezhesse. Először egy megvadult bika tette próbára, majd egy fekete hintóbán ülő alak kísértette, végül pedig egy repülő darazsat kellett lenyelnie.

Itthon érezték magukat a Csallóközben a tüzesemberek éppúgy, mint az iglicek. A tüzesember rendszerint halál utáni büntetésként jelent meg a földön pislogó, ugrándozó hajladozó fény formájában. Az itteni hiedelem szerint tüzesemberré változott halála után az a földmérő mérnök vagy maga a gazda, aki rosszul mérte ki a földeket, vagy elszántott a szomszédja földjéből. Azt tartották, ahány barázdát elszántott, annyiban kellett halála után éjszakánként kóborolnia.9

Prohászka István: Poiiar

— Tűzvész