Műtárgyvédelem, 2008 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Török Adél: A Szépművészeti Múzeum biccherna-tábláinak restaurátori és levéltári kutatásainak eredményei
A vizsgált alsó térfél majdnem egészét beborítja egy összhatásában fekete színű anyag, mely hagyományos gesso alapozás nem lévén, minden bizonnyal a fatábla szigetelésére, vagy az aranyozás kötőanyagaként szolgált. E szürkés-feketés anyagból vett minta Fourier-transzformációs infravörös spektrofotometriai módszerrel történt vizsgálata kimutatta, hogy a szóban forgó anyag fehérje jellegű, nagy valószínűséggel enyv.17 A mintában még kis mennyiségben gipszet és kalcium-karbonátot is találtunk, melyek mennyisége azonban nem számottevő. Bármilyen úton az enyvbe kerülhettek, például abban az esetben is, ha a mester ugyanazzal az ecsettel alapozta a tábla felső térfelét, mint amelyikkel azután enyvvel leszigetelte az alsót. Az a tény, hogy az alsó térfélen sosem volt egy klasszikus értelemben vett alapozás, mondjuk gesso alapozás, mely mindenképpen egy időtállóbb környezetet nyújt a festékrétegek számára, már önmagában is magyarázat arra, hogy miért semmisült meg majdnem teljesen az alsó térfél díszítése. Az enyv jelenléte ugyanakkor tovább magyarázza a dolgot. Erősen higroszkópos anyag lévén, könnyen megrepedezik, amitől már csak egy lépés a festékrétegek lepergése. Nem csoda tehát, ha ilyen körülmények mellett a tábla keletkezése (1263) és az idei év (2008) között eltelt 745 év alatt a vékonyka és igen sérülékeny díszítés majdnem teljesen megsemmisült, és festésnyomot szabad szemmel semelyik ebből a korszakból fennmaradt biccherna-tábla alsó térfelén sem figyeltek meg. A díszítés pusztulását a fentieken kívül az emberi beavatkozás is fokozta. Az alábbi idézet, az 1276-ból ránk maradt bicchernára vonatkozik:18 „Amikor 1867 szeptemberében összevonták a sienai levéltárat és a helyi képzőművészeti akadémiát, a kép állapota már akkor is csak közepesen kielégítőnek volt mondható, hiszen a tábla használata közben keletkezett karcolások és kopások, valamint a számos kipergés is, a festett felület sorvadásához vezettek. A táblát megcsonkították, ahogyan azt a gyűjtemény többi 13. századi darabjával is tették. Az alsó, testetlen térfelét levágták, majd az eredetivel megegyező, körülbelül 180x230 mm-es, sötétbarnára festett fadarabbal pótolták, ahogyan erről a levéltári megőrzési napló is beszámol (ASS, Carteqgio della direzione, 1867, 12. sorozat). Ez a beavatkozás a két intézmény összevonása után azonnal be kellett hogy következzen, mivel a levéltár akkori igazgatója, Luciano Banchi, a bicchernákat bemutató kiállítás előtt sürgősen arról rendelkezett, hogy a táblákat a kiállításra elő kell készíteni. A beavatkozás ugyanakkor biztosan 1901 előtt történt meg, hiszen Alessandro Lisini 1901-ben megjelent kötetében a bicchernát, a már ma is ismert, átalakított formájában publikálja.” Bicchernánk azonban szerencsére nem esett áldozatul átalakításoknak, viszont a fenti leírás elgondolkodtató abból a szempontból, hogy szabad szemmel látható festésnyomok hiányában soha, senkiben nem merült fel annak a lehetősége, hogy az alsó térfél egykor díszítve lehetett. Ennek következtében nem kizárt, hogy ezekre a térfelekre nem vigyáztak annyira, mint a felső, alapozott részekre, és egy esetleges korábbi beavatkozás során minden bizonnyal az alsó térfeleket nyers faként kezelték, úgy is tisztították őket, ami biztosan nem vált hasznára a megmaradt és igen érzékeny festékszigeteknek.19 42
