Műtárgyvédelem, 2008 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Czifrák László: A Zsolnay kacsás díszszökőkút restaurálása

Zsolnay Vilmos és örökösei az eozinmázas kerámia gyártását magas szín­vonalon végezték, redukált lüszter technikájuk pedig jellegét tekintve eltérő volt más európai kerámiagyárak hasonló termékeitől. Amint azt már a történeti rész­ben említettem, a kút kacsáit Maróti Rintel Géza építész és iparművész mintázta, élő modellek alapján. A kút szépségét elsősorban az élő modellek után mintázott kacsák adják, amelyeknek az irizáló eozinmáz különösen festői, mozgalmas hatást kölcsönöz. Egy kacsa élethű megformálása nem pusztán kézügyességet igénylő feladat, hanem elsősorban alapos anatómiai ismereteket kíván, melyek a mozgások kitartó tanulmányozása közben sajátíthatók el leginkább. A Maróti Géza által megmintázott kacsákat vehetjük prototípusnak, mivel ezekről vették le azután azokat a gipsznegatívokat, amelyek segítségével elkészültek a modell- formák. Ezeknek az a szerepük, hogy a kerámiák sorozatgyártásához szükséges gipsznegatívokat elkészítsék róluk. A gipsznegatívok a kerámiagyártás tényleges sokszorosító formái, mivel ezekről, (a gipszforma száradási idejének betartása mellett) akár 50-60 „leöntés”, azaz formázás végezhető el egymást követőn. A Zsolnay-gyár pirogránit üzemében jelenleg is ezzel a módszerrel készítik a 2-es kacsapárt, amely a szökőkút egyetlen sorozatgyártás alatt álló része. A törött kacsafigura belsejében jól megfigyelhetők voltak a fent leírt készítés­technika sajátosságai. A test belső falának középső részén a ragasztóanyag kitüremkedett, ez a varrat a testek összeillesztésekor keletkezik, amely azt bizo­nyítja, hogy a test két fél részből épül fel. A lepréselt részeket először bekenték ragasztóval,15 majd összeillesztették. A kipréselődött felesleges ragasztómennyisé­get kívül letörölték, a tárgy belső falán viszont jól megfigyelhető a ragasztás varrat- szerű nyoma. A kacsák formázása ma is ugyanazzal a módszerrel készül, mint a század elején. A gipsznegatív falára préselik szabadkézzel a képlékeny pirogránit masszát, majd kivárják, hogy a gipszforma felvegyen a masszából annyi vízmennyiséget, hogy az a szikkadási idő elteltével deformálódásmentesen leválasztható legyen. Ezután a külön-külön préselt részeket összeragasztják, a felesleges ragasztót kívülről letörlik, majd szobahőmérsékleten, levegőn szárítják. A száradást követőn a tárgyat kiégetik, speciális alapmázzal vonják be, majd újra égetik. A mázazott felületre ezután külön­böző, ballasztanyaggal kevert fémoxidokat visznek fel (ez az eozinfesték) és reduk­ciós kemencében újra égetik. A tárgy eozinfestése még a készítésének korszakára jellemző, páratlan szép­ségű eozinkivitelű tárgyak ismeretében is lenyűgöző. A színek sokfélesége és fényjátéka méltón tükrözi azt a kvalitást, amelyet a Zsolnay-gyár képviselt a századfordulón hasonló típusú termékeivel szerte a világban. Készítéstechnikai jellegzetességek Pirogránit Zsolnay Vilmos a fagyálló épületkerámia kísérletezése során fejlesztette ki a pirogránitot, amely a 19. század végétől egészen az első világháborúig az építé­szeti kerámiagyártás alapanyaga lett. Sokoldalú felhasználhatóságának köszön­hetőn a századforduló legjelentősebb hazai építészei is rendszeresen alkalmaz­ták szobrok és épületdíszek kialakítására. A pirogránit alapanyaga magas hő­fokon tömörödésig égetett durva kőagyagmassza, amelybe őrölt samottot kever­188

Next

/
Thumbnails
Contents