Műtárgyvédelem, 2007 (Magyar Nemzeti Múzeum)
A 2005. május 24-27-én budapesten az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett "Ez Örökre Ragadni Fog. Ragasztás És Leoldás A Papírrestaurálásban" - Beentjes, Gabriëlle: Az állati eredetű ragasztók történetének néhány szempontja : eredet, használat és receptek
A „szájragasztó” előkészítése egyfajta tisztítási eljárás: sok recept mutatja, hogy különböző adalékokat kevertek a kész enyvbe. Ezt valószínűleg azért tették, hogy az enyv rugalmasabb legyen, könnyen duzzadjon nyállal és nem kevésbé fontos, hogy kellemesebb íze legyen. Egy 1549-ből származó recept leírja az egész eljárást alkotórészként használva a tokhalenyvet, cukor kristályokat és pergamendarabokat. Ezeket összekeverték friss ásványvízzel és lefőzték, amíg felére nem csökkent. Egy évszázaddal később egy recept leírja a tragantmézga és rózsavíz hozzáadását, amivel a ragasztó szagát feljavítják. Egy igen részletes receptet írtak le a Művészeti-és Ipariskola „Német könyvében” 1696-ból: „az elkészült eny- vet tokhal enyvvel, tragantmézgával, ökörepével, desztillált terpentinnel, egy darab fokhagyma levével és masztixszal keverték. Ezt a keveréket fölhevítették és hagyták kihűlni, majd darabokra törték, ezeket keverték sorjában brandyvel aztán újból melegítették.” A legfrissebb recept 1842-ből állítja, hogy ha az enyvet túl sokáig főzték, és emiatt nem jól ragad, fel kell hígítani forró vízzel, majd leszűrni. A szerző javasolja korlátozott mennyiségben cukor hozzáadását és indigó használatát, valamint kurkumát és vörös fát a ragasztóba. Egy kis illóolaj hozzáadása által az enyv kellemes illatot nyer. (Willers 1980) A fenti receptek eredetileg német lexikonokból származnak. Három olyan holland könyvet sikerült találni, amiben volt utalás a „szájragasztóra”, mindegyikük a nagylexikon egy-egy változatát tartalmazta. Egyikük 1778-ban keletkezett és egy 1709-es francia lexikon fordítása, a másik kettőt 1826-ból és 1839-ből holland ember írta. A 19. századi lexikonok említést tesznek pergamen-enyvről, csont- enyvről vagy halenyvről, amit fehér cukorral, mint alkotórésszel készítettek. Ez a keverék duzzadt meleg vízben. A szirup állagú enyvet aztán kiöntötték egy márvány vagy üveglemezre, hogy összedörzsöljék olívaolajjal, ezáltal megakadályozzák a túl gyors lehűlést és szétválást. A szárított enyvet aztán egy anyagba tették és deszka alatt préselték, hogy vékony lapokat állítsanak elő, és az olaj maradékokat felitatták. A teljes száradás után a lapokból csíkokat vágtak. (Maas 1839, Nieuwenhuis 1824) Az Interneten, különösen a német honlapokon van sok utalás „Mundleim” alatt. De végignézve a holland oldalakat a Google-ról csak egy használható találat volt, egy feljegyzés Jac. van Looij által írt 1923-ból való Jaapje című könyvéből. Jaapje előkészületeket tesz, hogy kifesse egy papagájról készült képét. Idézem: “Jaapje először kimosta a festőecsetjét egy csészében közvetlenül maga mellett. Festődoboza használatra készen állt mellette. Az egyik szín elfogyott, a maradék még ott volt. A színek közepén lyuk az ecset ismétlődő mozdulatától, ahol nem volt lyuk a pecsétet lehetett még látni. Még két fehér kőedény, egy vonalzó, egy darab szájragasztó volt a dobozban.” A „szájragasztót”, mint nagyon általános terméket írja le ez az irodalmi szöveg. A holland „Verzameling van Kunstgeheimen” említi, hogy a „szájragasztót" használták papírok egymáshoz ragasztásához, boríték lezárására és hasonló célokra. (Maas 1839) Ezek az esetek érzékeltetik, hogy a szájjalragasztó egy, az otthonokban is gyakran használt termék volt, míg mára elfelejtettük. „Szájenyv” 12
