Műtárgyvédelem, 2005 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Morgós András: A restaurálás története a Magyar Nemzeti Múzeumban 1960 előtt

zeumba lépéséig (1939. okt. 1.). 1937-ben megírta az első magyar nyelvű restaurátor kézikönyvet „A múzeumvegyészet kézikönyve” címen (1938). Sajnos a mintegy 100 gépelt oldal terjedelmű munka kiadására nem került sor. 1939-1941 között a város szerződéssel alkalmazta a konzerváló laboratórium vezetőjeként. A laboratóriumhoz korszerű eszközök és felszerelések tartoztak, pl. röntgen berendezés, gázosító kamra, ostoros csiszológép, vákuumszivattyús impregnáló berendezés, savazó kád stb. Ásatási fémleleteket konzervált pl. kispaládi bronzkincs, ártándi zomlinpusztai vaskori, hajdúdorogi honfoglaláskori leletek stb. Műtárgyak vegyelemzé- sével is foglalkozott (idegen masszával bélelt római dénár), a múzeum számára fényképfelvételeket és diákat is készített és laborált. 1939-40-ben katonai behívásai akadályoztatták a múzeumi munkában. 1941-ben a minisztérium értesítette a várost, hogy nem járul hozzá Hegyi szerződésének a meghosszabbításához. 1941. március 31.-vel megvált a múzeumtól és elfogadta a vallás-és közoktatásügyi miniszternek egy nyolc évvel korábban beadott kérelme alapján most megkapott, a nagykárolyi főgimnáziumba próbaszolgálatos tanári állásra szóló kinevezését. A laboratóriumot április 9.-én leltár mellett átadta.

8. Kiss Bálint festőművész, képtárőr, restaurátor (Szentes, 1802. december 29. - Pest, 1868. január 19.) Édesapja Kiss Bálint református lelkész, esperes, egyházi író, tankönyvíró és gazdasági reformer.

Az ifjú tanulmányait Szentesen kezdte, majd Kecskeméten, Temesváron és 1819-ben Debrecenben a Református Kollégiumban folytatta. Ennek elvégzése után Szentesen vállalt egyházi szolgálatot (paptanár). De ezzel rövidesen felhagyott és inkább a festészetet választotta. 1827-ben beiratkozott a bécsi Akadémiára, ahol festészetet tanult a nagytekintélyű Peter Kraftnál. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot Barabás Miklóssal, aki élete végéig eszményképe maradt. A bécsi akadémián a történelmi festészetet választotta speciális tantárgynak. Történelmi témák iránti érdeklődése megmaradt egész életén keresztül.

1830-ban visszatért szülővárosába, majd megrendelések híján Debrecenben próbálkozott (1832), de vándorfestőként több városban is megfordult. Kevés megbízást kapott, ezért néhány arckép festése után 1833-ban tanulmányútra Indult. Járt Ausztriában, Itáliában, Németországban és Svájcban. 1834-től ismét Debrecenben élt, ahol a Református Kollégium és debreceni családok megbízásából több portrét festett. 1837-ben Pestre költözött, ahol nehéz anyagi viszonyok között élt, oltárképeket, cégéreket festett, restaurált és festőiskolát nyitott. Divatlapok műmellékleteihez készített litográfiákat, kőrajzokat. 1837-ben a Nemzeti Kaszinóban állított ki. Részt vett az 1839-ben megalakult Pesti Műegylet szervezésében. 1840-től rendszeresen szerepelt ennek tárlatain. Általában arcképeket, romantikus tájképeket, történelmi és hazafias érzelmű kompozíciókat festett.

Életének utolsó 25 éve szorosan kötődött a Magyar Nemzeti Múzeumhoz. Ekkor hivatali lakást kapott a múzeum épületében. Ettől kezdve festőiskoláját is itt tartotta. Kossuth-ot még Debrecenből ismerte és az 1848-as forradalomban beállt nemzetőrnek. Az 1848-as szabadságharc eleste után a Pest vm.-i főispán rendeletére kitették lakásából (1849. december 31.), valamint a császári és királyi haditörvényszék rendeletére 1850. július 27.-én elmozdíttatott képtárőri megbízásából. A képtárat és a régiségtárat október 16.-án adta át Mátray Gábornak a könyvtár akkori őrének. Az ötvenes években oltár- és cégérfestésből tartotta el magát és tanítványokat vállalt. 1861. november 4.-én helyezték vissza múzeumi állásába és költözhetett vissza a múzeumi lakásba. Teljes rehabilitálása csak a kiegyezés után, 1867. június 1.-vel történt meg, amikor is 600 Ft tiszteletdíjat engedélyeztek számára, azonban ezt már halála miatt nem élvezhette. Festői munkássága főként történeti tárgyú, életképszerű, akadémikus stílusban festett képeiről ismert. Főműve az eredetileg 1846-ban készült, az ötvenes években mintegy húsz változatban is megfestett képe Jabloncai Pethes János búcsúja leányától a leopoldvári tömlöc ablakánál 1674-ben (a Magyar Nemzeti Galériában is megtalálható). A szabadságharc leverése után különösen ismertté vált a festmény. A Habsburg reakció mártírjaként tisztelt, gályarabságra ítélt református prédikátor alakjában a nemzet mártíromságának, rabságának jelképét lehetett felfedezni. Történelmi festményeinek témaválasztása a nemzeti öntudatra ébredő ország elnyomás elleni tiltakozása szellemében fogant pl. Hunyadi a rigómezei csata után. Jelentős történelmi képei: Hunyadi János halála (1838), Hunyadi János a rigómezei csata után (1852), Egervár védelme (1858), Szendrői ütközet (1859). Ezek többsége elpusztult, csak litografált változata maradt fenn. Egyik legszebb arcképét Székely Imre zongoraművész portréját a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta 1851-ben. Acélmetszeteket is készített, oltárképet is festett (pl. Keresztelő Szt. János a nagycenki templom számára). Kézikönyvet írt a perspektíváról, a színek keveréséről és harmóniájáról. A könyvvel 1860-ban 20 aranyat nyert a Pesti Műegylet pályázatán.

40