Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Pankaszi István: Egy XIX. századi elefántcsontra készült miniatűr restaurálása
EGY XIX. SZÁZADI ELEFÁNTCSONTRA KÉSZÜLT MINIATŰR RESTAURÁLÁSA Pankaszi István Összefoglalás: A cikk egy különleges, esetenként több anyagfajtát is magábanfoglaló, ritkán tárgyalt műtárgytípussal foglalkozik. Meghatározza a műfajt, és rövid történeti áttekintést ad. Ismerteti az elefántcsont hordozó tulajdonságait, és a helyettesítésére használt anyagokat. Ezután egy XIX. századi bőrtokban elhelyezett női portré restaurálásának folyamatát ismerhetjük meg. A miniatűr meghatározása A miniatűrök restaurálása összetett feladat. Esetenként egyszerre bőr-, fém-, csont-, textil- és papírrészeket tartalmaz. Azért, hogy ezen anyagok egyidejűsége világos legyen, meg kell határozni, mi is a miniatűr. Meg lehet határozni a szó jelentéséből, a kép hordozójából, és nem utolsó sorban a történelmi kor alapján, melyben született és virágzott. Megkülönböztetünk ezek szerint miniatúrát és miniatűrt. A szó korántsem a latin minus (kicsi) szóra és így a kép méretére utal, hanem a minium1 festékre, ami tudvalévő az egyik legrégibb mesterséges pigment. Bár az ismert szerzők, mint Vitruvius és Plinius a minium megnevezést használják a cinóberre2 is. A XVI. századig főleg egyházi témájúak az ábrázolások, és elsősorban pergamenen, illetve papíron fordulnak elő. A változást a korszellem mellett, a hordozó és a festés technikája hozta. Ez az újra felfedezett elefántcsont és az akvarcll festés, valamint a nagyméretű festmények sokszorosításának vágya. Már a korai munkáknál is a művész képességétől függ alkotásának művészi értéke. Minthogy másolatról van szó, nem a téma, hanem a kivitelezés optikai hűsége és technikai minősége dönti cl az alkotás értékét. Valószínűleg ez ösztönzi a XIX. században a litográfiával-1 és fototechnikával előállított miniatűrök létrejöttét. 1577 körüli az első datált elefántcsont miniatúra és innen kezdve miniatűrről lehet már beszélni.. Ez csak az 1770-es4 évektől indult önálló fejlődésnek Virágkora a XVIII. századi Franciaország és Anglia, valamint 1780 után Ausztria és Németország, különösen a biedermeier korszakban. Az elefántcsont hordozó szerkezete, károsodása és helyettesítő anyagai A restaurálás szempontjából a meghatározó mindezek mellett azonban a hordozó, az elefántcsont. Ismét az elnevezésből induljunk ki. Az elefántcsont nem csont, hanem fog. Az elefánt gyökértclcn, alul nyitott és állandóan növő metszőfoga. A csontot egy szerves, rugalmasságot adó, és egy szilárdító, szervetlen rész alkotja. A szerves kollagén rostok között helyezkednek el a szilárdságot képező hidroxi- apatiP kristályok. Az elefántcsonton belül, eltérően a csonttól, az említett szerves és szervetlen részek aránya lényegesen más. A szerves kollagén csak 1%. Ez magyarázza homogenitását és keménységét, a nagyobb fajsúlyt, valamint a relatív törékenységét. Az elefántcsont felszínére nem futnak erek, mivel belső szerkezetében nem található csontvelő. Külső zománcrétege egynemű, így különbözik a csont felszínétől, melyen barnás foltok, lyukak formájában jelentkeznek az érvégződések. 133
