Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Katona Imre: A Zsolnay-kerámiák sajátosságai
ismerte meg a műpártoló külföldi közönség. A fajanszáruknak ezt a vezető szerepét fokozatosan az épületkerámiák vették át. Azok a ragyogó homlokzatú épületek, amelyek a magyar városokban lépten-nyomon láthatók, nemcsak egy kor építészeti stílusáról hanem a pécsi Zsolnay-gyár munkásságáról is tanúskodnak. Sajnos sokszor előfordult, hogy míg az épületek külső homlokzata pompázott és fénylett, benne a lakások többségükben rossz beosztásúak, a helyiségek pedig sötétek voltak. A gazdagon díszített homlokzat gyakran igen sivár és szomorú belsőt takart. A gyár építészeti kerámiai termékeivel szolgálta a sajátos magyaf szeccsziós építészetet, melyet a század végén Lechner Ödön kezdeményezett. A magyar stílust kereső lechneri irányzat legpregnánsabb emléke az Iparművészeti Múzeum Üllői úti palotája és a Budapesti Postatakarékpénztár épülete. Míg az utóbbi a század legvégén, 1899-1900-ban készült, az Iparművészeti Múzeum a 90-es évek közepének sajátos historizáló szecessziós stílusát követi. A szecesszió egyik legfontosabb ismérve, hogy gyökeresen szakítani akar a historizmussal. A klasszikusan szelíd, harmonikus motívumok alkalmazása helyett felborzolja, nyugtalanná teszi a felületet. Az Iparművészeti Múzeum épületplasztikái a historizmus szecesszióba való finom, kelctieskedő átmenetét reprezentálták. A plasztikák díszei, motívumai na- gyaros jellegűek, reneszánszos karakterűek. A leggyakoribb motívum a szívből kinövő reneszánsz virágtő. A motívumokat magukban foglaló mázas pirogránit felületek kontúrjai már a szecesszió nyugtalan vonalait követik. A szecessziót mégis elsősorban az épület tömegelemei képviselik - az épülctplasztikák pedig mértéktartó magyaros díszítményeikkel még a régi stílus, a historizmus tanúi. A Zsolnay-féle tetőcserepek és oromzatdíszek anyaga is majolikamázas pirogránit, csak finomabb szemcsézetű masszából készült. Gyártottak majolikamázas pirogránit- ból épületek belső vagy külső burkolására szolgáló lemezeket is. Később - főleg az 1890-es évek második felében - Zsolnay olyan pirogránit darabokat is készített, melyeken a több színű díszítés között lüszteres, illetve eozinos felületek is voltak. A pirogránit gyártásához Zsolnay Vilmos zagori és wildteini (Csehország) agyagokat használt. A Zsolnay-fcle burkolólapok még ha egyszínűek is voltak, változatos-hatást keltettek. Zsolnay ugyanis mindig megtalálta annak a módját, hogy a lapok szegélykialakítása, vagy lüszterezettsége kellemes tónust és felületjátékot biztosítson. Különösen a Lech- ner-féle „Keletre magyar” jelszót elfogadó keleties építkezés bánt gazdagon pirogránit burkolólapokkal, oromzatdíszekkel és színes, szivárványos-színű tetőcserepekkel. A pirogránit épületdíszek sohasem hatnak applikációnak, hanem mindig az épület szerves részei, hiszen - mint az Iparművészeti Múzeum tervei is tanúsítják - az építész tervező fantáziája irányította formájuk, színük és motívumaik együttes kialakítását. Esetenként az oromzat- és nyeregdíszek olyan gazdagok, hogy szinte meghatározzák az épületek jellegét, stílusbeli megjelenését. A pirogránit épülctplasztika még a stílus alakulásába, az ekletika jellegébe is beleszól. Népszerűek voltak az olyan tetőmegoldások, amelyek a színes tetőcserép alkalmazását lehetővé tették. Ezért találunk annyi keleties és neo- román stílusú pirogránit-cserepes épületet a XIX. század utolsó éveitől, az 1900-as évek végétől. A lüszter megjelenése és előzményei Sokáig közhelyszerűen ismételgették, hogy a Zsolnay-eozin feltalálásának éve: 1893, a felfedezése Wartha Vincének tulajdonítható. Állítólag Wartha 1891-ben és 1892-ben többször járt Pécsen a Zsolnayaknál, s ekkor született meg benne az elhatározás, hogy kikísérletezi azt a rubin és ezüst fényű fémmázat, melyet a Zsolnayak által 204
