Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Katona Imre: A Zsolnay-kerámiák sajátosságai
Közülük a legfontosabb: a Mátyás templom (Schulek Frigyes restaurálása, 1888), a budapesti Belvárosi plébánia templom főoltára (Steindl Imre, 1892), a bécsi Polyklini- ka (1892), a Budapesti Lukács fürdő (1893), a Kassai Dóm külső burkolása (1892), a Zacherl, König, Deininger épületek Bécsben (1892-93), a Karlsbadi fürdő (Hellmer és Fellner, 1893-94), a Prágai Kereskedelmi Kamara épülete, a Pécsi Nemzeti Színház (Stenhart és Lang, 1893-94), a Kecskeméti Városháza (Lechner Ödön, 1894). 1893-ban, a Lukács fürdő építésekor már a Zsolnay-gyár új, nagyszerű, s a későbbiek során egyre nagyobb sikerrel alkalmazott kerámia anyaga, a pirogránit eslő változatával találkozunk. Ez az új kerámiaanyag, amely Zsolnay Vilmos alkotótehetségének újabb nagyszerű bizonyítéka, azért válhatott igen jelentőssé, mert összetétele következtében fagyállóbb, az idővel dacolóbb, mint a terrakotta. Az építészek már e tulajdonságai miatt is szívesen alkalmazták. A pirogránit sikerét az is fokozta, hogy a Zsolnay-gyár különböző színekben majolizálva alkalmazta. Ezzel a pirogránit kedvenc dekoratív eszközévé vált a századvég homlokzatdíszítő szenvedélyének. A pirogránit Zsolnay Vilmos fáradságot nem ismerő kutatásainak nagyszerű eredménye. Mint Wartha írja idézett könyvében: ,A pécsi mester nem nyugszik soha, alighogy egy probléma megoldásával elkészült, máris egy másikon fáradozik.” Zsolnay a porcelán-fajansz edény-, és dísztárgyak mellett tovább folytatta a terrakotta és a közönséges agyagcső, valamint samott-tégla gyártását. Ugyanakkor épületkerámiai gyártmányait, melyek nem voltak eléggé fagyállóak, fokozatosan tökéletesítette és kidolgozta az általa plutonitnak és pirogránitnak nevezett épületkerámiai anyagokat, melyeket az 1890- es évek elején már nagyobb mennyiségben kezdtek gyártani. A plutonit lényegében nagy hőmérsékleten, de nem teljes tömörödésig égetett kőagyag, amelynek masszája tűzálló agyagból, aránylag durva samott-, és porceláncserép őrleményéből állott. Kőszobrok és épület-terrakotta pótlására készült máz nélkül. Szürke, vagy barnás színárnyalatban gyártották. A színt a felhasznált agyag vastartalma, az égetéskor szálló hamu és a lánggal való érintkezés befolyásolta. A pirogránit a plutonit tökéletesebb változata, bár anyagában hasonló ahhoz azzal a különbséggel, hogy porceláncserép őrlemény nincs benne, masszája tűzálló agyagból és kb. 30-40% 1-2 mm szemcsenagyságú samott-őrleményből áll. Gipsz formában, kézi erővel alakították és száradás után 1300 °C körüli hőmérsékleten égették. A piro- gránitot többnyire sómázzal, vagy színes majolikamázzal vonták be. A sómázas pirogránit égetése hasonló a sómázas kőagyagéhoz, ezért a Zsolnay-gyárban e kétféle gyártmányt együtt égették. A színes mázas pirogránit kétszeri égetéssel készült. Először kb. 1300 °C-on nyíltlángú kemencében égették, majd részben vagy egészben színes majolikamázzal (ónoxidos fedőmáz) vonták be és másodszor a máz természetétől függő hőmérsékleten, általában 950-1000 °C között égették ki. A második égetéshez zárt- tűzű kemencét használtak. A pirogránit - legalábbis ebben az összetételben - Zsolnay Vilmos találmánya, azonban, ezzel az anyaggal az 1889-es párizsi világkiállítás orosz szekciójában már találkozhattunk. Az anyag tökéletesítésének nehéz munkájában Wartha is részt vett, mint ezt egyik, Zsolnay Vilmoshoz írt, dátum nélküli levele tanúsítja: Kedves Barátom! Sajnálom, hogy nincs elég tapasztalatom az ún. pirogránit alkalmazhatóságáról. A valódi pirogránit 1889-ben a párizsi világkiállítás orosz osztályában volt kiállítva és a mi „Keramit” gyártmányunk emlékeztetett és majdnem teljesen a kezdő olvadásig volt 202
