Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Katona Imre: A Zsolnay-kerámiák sajátosságai
tő előtt tisztán fog állni, hogy a most uralkodó törekvés, Magyaroszágon, a kemény kőedény gyártást meghonosítani meddő, kárbaveszett dolog...” A kérdés tehát oda redukálódik - vonja le végső konklúzióként Örley hogy lehet-e versenyképes porcelánt gyártani hazai anyagokból, és ha igen miért nem gyártanak? Majd így folytatja: „Mint az agyagipar egyéb ágainak meghonosításában, úgy a magyar anyagból való porczellán- gyártás megkezdésének érdeme is Zsolnay nevéhez fűződik, ki tudomásom szerint -írja - nemcsak izolátorokat, hanem egyéb technikai czikkeket, sőt vendéglői készleteket is gyárt. Ez utóbbi kétségkívül fontos fogyasztási czikk, melyből nagy mennyiséget hozunk be Csehországból. Az igazi tömegáru azonban nem ez, hanem a közönséges tányér, tál, csésze, asztali kávés, tea- és mosdókészlet. Ezeket még Zsolnay sem készíti. Bizonyára azért nem, mert gyára már most is olyan sokoldalú, hogy további kibővítése ezidőszerint nem kívánatos.” „...Az a körülmény, hogy évi porczcllán-behozatalunk az 5 millió koronát is meghaladja és az a tudat, hogy nyersanyagjainkban fekvő nemzeti kincsek kihasználatlanul hevernek a föld mélyében és hogy meglevő agyaiparunk is észrevehetően, sőt rohamosan hanyatlik, arra késztetnek, hogy az elénk táruló képtől meg ne ijedjünk és kissé behatóbban vizsgáljuk, hogy csakugyan kényes, oly félelmes-e az az ipar, hogy már a sikeres verseny reménye is ki legyen zárva?” A fajansz és kőedény anyagának összetétele következtében, a porcelán pedig drágasága miatt alkalmatlan tömegáru gyártására. A magyarországi kaolinnal folytatott kísérletek szintén nem vezettek megfelelő ererdményre, ezért nem maradt más hátra, mint olyan áruk készítése, melyek a rendkelkezésre álló anyagból lehetségesek. Végső soron tehát azok véleménye igazolódott be, akik azt állították, hogy a kőedénygyártásban is lehet perspektíva, csak gyárainknak ki kell lépniök a hagyományos, korszerűtlen technológia keretei közül. Példa erre a Zsolnay-gyár, amely anyagában hasznosan építette be a hazai kaolint anélkül, hogy a porcelán előállítására törekedett volna. Ebben olyan magas színvonalra emelkedett, melyet ma is megcsodálunk. A Zsolnayak ún. magyaros stílusa sem hasonlít más gyárak, pl. Apátfalva, vagy Vá- roslőd magyaros stílusához. A Zsolnayak nem a központilag összeállított „Mintalapok” alapján dolgoztak, hanem túlnyomórészt saját gyűjteményük segítségével. Míg a központilag összeállított „Mintalapokéban a fő cél a motívumok magyaros formája volt, a Zsolnayak a legkülönbözőbb ormánsági, Baranya megyei népművészeti emlékeken található motívumot alkalmazták. A régi református templomok fakazettáinak motívumsorait ugyanúgy felhasználták, mint az ormánsági hímzéseket. A Zsolnay-gyár fejlődésében a múlt század végén két tendencia jelentkezett. Az ipari porcelánon kívül egyre csökkenő mennyiségben, de még mindig jelentős mértékben foglalkoztak díszkerámiával is. Ennek köszönhetnék, hogy a kőedénykrízis és a fazekasválság megrázkódtatásait is könnyen átvészelték. Zsolnay Vilmos nagysága tehát elsősorban abban van, hogy sikerült megtalálnia az európai válság kellős közepén azokat a feladatokat, és megteremteni azokat a feltételeket, melyek biztosították gyára prosperitását. Ezen túlmenően utat mutatott a következő évtizedek kerámiai munkásainak, művészeinek is. A díszkerámia elindulása és kibontakozása Magyarországon tehát elválszthatatlan Zsolnay Vilmos nevétől. Zsolnay Vilmos nem volt teoretikus, ezért nem elvi síkon szólt hozzá a napirenden lévő vitához, hanem gyártmányaival, azok anyagával és művészi minőségével. Az 1873- as, 74-es években benne is felmerült ugyan a hogyan tovább kérdése, hogy a kőedény, vagy a porcelán lesz-e a jövő alapaanyaga? Az 1878-as párizsi világkiállítás tanulságai azonban eldöntötték mindezt. Megmaradt eredeti anyagánál, a kőedénynél. Tévedés lenne azonban a korabeli kőedénygyárak termékeit azonosítani a Zsolnay-féle kő195
