Műtárgyvédelem 21., 1992 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Restaurálástörténet-Etika - Velledits Lajos: Szándékok, érdekek és perspektívák a magyar restaurálásban : a XVI. Országos Restaurátor Konferencián elhangzott előadás

csalás. A szovjet lágerek világában a papíron létező, de ki nem termelt fa, szén, kő, ólom stb. Vannak múzeumaink, ahol a restaurálások házilag meghatározott normarendszerben készülnek, de ez a mi T\ihta elszámolásunknak nem a legjellemzőbb esete. Az igazi TYihta a minőség oldalán tűnik föl és a bonyolult, vagy hosszú időre elhúzódó munkáknál válik jellemzővé. Itt évről évre eredményt kell elkönyvelni, akkor is, ha az adott műalkotással éppen nem történt semmi sem.

A „kitűnő restaurálások” megszületésének másik fontos feltétele, hogy kiépült egy - a szakmai szempontoktól független - parancsuralmi struktúra a restaurálás fölé. Ma ezt úgy mondjuk, hogy a vertikális kapcsolatok élnek és a horizontálisak hiányoznak. Fölfelé haladva a restaurálás fontos kérdéseinek megítélésében a szakmát meghatározó szempontok, a mindennapi munka nehézségei egyre jobban eltűnnek és a lapos közhelyek kerülnek előtérbe. Egy múzeum főrestaurátora a legritkább esetben felelős kezelője a gyűjteménynek, pusztán a múzeológusok utasításainak végrehajtója. Megbízását sosem úgy kapja, hogy ő a gyűjtemény gondnoka és felelős a rábízott műtárgyakért, hanem darabonként megkapja a restaurálásra váró alkotásokat, vagy tárgyakat. Mivel szakmai kompetenciája teljes egészébében megcsonkított, a saját munkájával szemben is ellentmondásokba keveredik. Általános elvként fogadhatjuk el, hogy „semmi sem történhet egy képpel, amit bárki meg ne tudhatna”. A parancsuralmi rendszer elve kizárja a restaurálásban elengedhetetlen őszinteséget és már ezen a szinten is megjelenik az obskuran- tizmus. Itt még csak kisebb csúsztatások fordulnak elő. Általánosan ismert, hogy a restaurátorok mennyire nem szeretik nevükön nevezni az egyszerű részfeladatokat: nem szappannal mosnak le valamit, hanem zsíralkohol szulfonát vizes diszperziójává; nem lekaparnak valamit, henem mechanikus módszerrel eltávolítanak stb. Mindez persze a legkevesebb és felfoghatnánk a szakma egyik jellemző tulajdonságaként is, ha nem ismernénk föl világosan a szándékot, hogy a hiányos tudományos kutatási módszereket pótolják a restaurátorok tudálékos kifejezésekkel.

A következő lépés a restaurátor munkák elbírálása. Körülbelül a fele-fele arányban számolhatunk azzal, hogy a restaurálást szakemberek bírálják el, vagy a restauráláson kívüliek. Az utóbbiak szempontja elsősorban esztétikai, pontosabban az, hogy az adott műalkotás tetszik-e, vagy sem. Ebben elsődlegesen azok az analógiák a mérvadóak, amelyeket a bíráló az adott stíluskorszakból ismer. Egy torzított megjelenésű alkotást etalonnak tekintve, néha teljes gyűjtemények viselik magukon a tévedések stigmáit. Hasonló a helyzet az ismert restaurálási elvekkel is. A külső szakértők majd minden esetben az általuk ismert restaurálási elveket kérik számon. A legritkább esetben találkozunk olyan szakmán kívülálló bírálóval, aki a műalkotás átvételi állapotából elindulva nyomon tudná követni a sorozatos döntések ok-okozati összefüggéseit. A tájékozódásukat elősegítő restaurátori szándékot legtöbb esetben elutasítják, a kapott információkkal szemben teljesen bizalmatlanok. Amikor egy konzerválással kapcsolatos vitában valaki fölhívta kritikus figyelmét arra, hogy az itt vitatott kérdések legtöbbjéről csekély tanulással tiszta képet alkothat, a kritikus ezt kikérte magának.

(A restaurátorokból összeállított szakértői testületek sajátosságaira a későbbiekben térünk ki.)

A restaurátori munkák elbírálása fölött az a lépcsőfok helyezkedik el, ahol a szakma legfontosabb elvi- és módszertani kérdéseit kellene eldönteni. Az eddig elmondottakból világosan kitűnt, hogy a restaurálás legtöbb kérdése kívül kerül a szakemberek hatósugarán, a magyar restaurálás nem rendelkezik semmilyen elfogadott elvi- és módszertani dokumentummal. A restaurátor társadalom hallatlan belső széttegoltsága nem teszi lehetővé, hogy a saját működéséhez szükséges szabályokat megalkossa, a külső szakemberek pedig túl általános képet vetítenek föl.

Innen már csak egyetlen magasabb szint létezik, ahol a magyarorszái restaurálás bázisának és azok működésének kérdéseiben kellene dönteni. Láttuk azt, hogy az apró

240