Műtárgyvédelem 20., 1991 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Könyv- És Folyóiratszemle - Szemerey Tamás: Ha egy antik szekrény billeg...
Az olvasó számára hamar kiderül, hogy a kulcsszó, a „restaurálás” Angliában talán más fogalmat takar mint nálunk a múzeumi gyakorlatban, de a szerző számára mindenképpen valami egészen mást jelent. Ezt a lényeges különbséget már a fordítónak is, de a lektoroknak mindenképpen észre kellett volna venniük, s megfelelően korrigálniuk. Hogyan ajánlható restaurálás címén részletes gyakorlati és etikai útbaigazítás nélkül régi festék, illetve lakkrétegek eltávolítására a leégetés, vagy a lemaratás (50; 51. o.)? Ez a szemlélet a legfel- háborítóbb! A Szerző részéről a feladatok értelmezésében az etikus megközelítés teljes hiánya. És persze ennek tolmácsolása a fordító és a lektorok közreműködésével. Ezt bizonyítja pl.: a billegő bútor lábainak ábrákon is bemutatott tétovázás nélküli megstuccolása (40; 41. o.), vagy a részletesen ismertetett és szintén ábrákkal illusztrált módszer (31. o.), melynek segítségével öreg és „fölösleges” „fiókos szekrényt, tálalót, szekrényt, és pohárszéket” ajánl több darabbá fűrészelni, mert így „még évekig hasznos” lehet. Megtudhatjuk azt is, hogy a fenyő felületek végigégetve, le- drótkefézve és lakkozva sokkal szebbek. A sort folytathanám. A fordító szerepe ezek mellett szinte jelentéktelen, csak azt nem lehet megérteni, hogy hogyan mert vállalni olyan könyvfordítást, amelynek a témájához egy csöppet sem ért. Szörnyű órái lehettek egyébként, mire sikerült némely fantasztikus kifejezést megalkotnia és míg a számára érthetetlen szövegbe megpróbált értelmet lehelni. Ugyan ki találná ki, hogy a „fasziv” nem más, mint a geszt, a „csúcssüllyesztő” az alkalmasint egy fontos asztalosszerszám és a boldogtalan asztalos „vízszintes vágóélű” vésőt használ laposvéső helyett, ha „alapmunkát” végez. Ebben a könyvben még a fa is „rothad”, ahelyett hogy korhadna. Megtudhatjuk, hogy „a csavarszorítók befogórésze hajlítható vasból” készül, hogyha elgörbül hát „helyrekalapálható” legyen, valamint hogy a „zsugorodás az erezés irányában igen csekély”. Ütések helyén a „nedvesség a felületet megpuhítja” olvassuk és jól tudjuk, hogy az ilyen fajta benyomódott sérülések kigőzölését e megjegyzés alapján senki nem fogja tudni elvégezni. Tűlzás volna persze azt állítani, hogy a könyv minden mondata használhatatlan - lásd az I., bútortörténettel foglalkozó fejezetet, ami elkerülte a fordítás útvesztőjét - de a hibák oly mértékben vannak jelen, hogy a kevés használhatót alig lehet megtalálni mellettük. A legnagyobb mulasztás kétségtelenül a lektoroké. Vagy át kellett volna írják az egész könyvet, vagy nem lett volna szabad a kiadónak azt megjelentetni. A lektorok ezt a könyvet vagy nem olvasták, vagy nem értenek a bútorrestaurálásban nélkülözhetetlen bútorasztalos szakmához. A restaurálást magát már nem is említem. Akárhogyan van, aki a nevét adja egy könyvhöz, az az el nem végzett munkáért is felelős. De hogy is tudna lektorálni az, aki nem tudja, hogy Magyarországon az antik bútorok alapanyagai közé nem való a bükk és a nyár - legfeljebb a topolya de oda való a körte meg a szilva, hogy nálunk az exoták főúri bútorok anyagaként fordultak elő, s némelyek - szikomor, afromózia és irokó - még ott is alig, tehát ezek számunkra másodlagosak. Hogy a puhafák nem azonosak a fenyőkkel és a felsorolt segédanyagok jó része nálunk nem kapható, bár ez nem is fontos, hiszen a receptek zöme megfelelő leírás híján úgysem készíthető el. De hagyjuk! Mi a tanulság? Fel kell hívjuk mindenki figyelmét, hogy ha billeg egy régi bútor, akkor nem szabad a lábából levágni! Van más, jobb módszer is! Nézzünk körül a könyvespolcon és ha az említett könyvek valamelyikét megtaláljuk ott, akkor azt kell bedugnunk a rövid láb alá. Másra ugyanis ezeket úgysem tudnánk használni. Ez azonban a tanulságnak még csupán az első, könnyebbik fele. Két könyv áll ezernyi példányban országszerte a polcokon, amelyekhez igazodva - mert más szakkönyv nincs antik darabokat fognak többé-kevésbé tönkretenni igyekvő laikusok és jószándékú kontárok. Haladéktalanul föl kell kérni tehát a restaurátor szakma legjobbjait, hogy egy alkalmas és avatott szerzőgárda írja meg az első HASZNÁLHATÓ szakkönyvet. Olyan szakkönyvet, amelyet úgy a szakmabeliek, mint a laikusok biztonsággal használhatnak, mert ajánlásai és megállapításai mértékadók, alkalmazhatók és az etikai normákkal is összeegyeztethetőek. Amelynek receptjei elkészíthetők mert egyrészt pontosan le vannak írva, másrészt az összetevői megszerezhetők. Ami pontos határt szab az elvégezhető és a nem elvégezhető között a szakértelem és a gyakorlat tükrében, és ami utal a további szakiro145
