Műtárgyvédelem 20., 1991 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Tanulmányok - Tímárné Balázsy Ágnes: Szintetikus polimerek a textildublírozásban és megerősítésben

A jelenleg általánosan alkalmazott ragasztófilmek (Mowilith DMC2, DM5, Vinnapas EPI, Paraloid F10) üvegesedési hőmérséklete (Tg) például szobahőmérséklet alatt van, tehát kellően rugalmasak és rugalmasságukat hosszú ideig meg is őrzik. Ugyanakkor, az eleve magasabb Tg-jű Plextol B500 filmje minden öregedési folyamat nélkül is keményebb, rugalmatlanabb filmet ad, zsugorodása komoly esztétikai és konzerválási problémákat okoz. A poli(vinil-acetát) alapú diszperziókkal készült dublírozások magas vagy ingadozó relatív légnedvességű térben előbb-utóbb szétválnak. A könnyű alkalmazhatóságuk miatt meglehetősen népszerű polamid- alapú, fátyolszerű ragasztószalagok vagy „szövetek” túl erős kötést létesítenek a selyemmel, és önmaguk polimerjével is hajlamosak a keresztkötések kialakítására, ami feltehetőleg idővel megkeményíti és oldhatatlanná (duzzaszthatatlanná) teszi a ragasztóanyagot. Öregedésállóság szempontjából a legmegbízhatóbbnak az oldatból alkalmazott akrilszármazékok (Paraloid F10, Lascaux 498 HV),valamint a Beva 371 tűnnek, ezek viszont az esetek többségében eltávolíthatatlanok.

Minthogy, elsősorban a rugalmassági szempontok miatt, a textilrestaurátor eleve szobahőmérséklet alatti üvegesedési hőmérsékletű műanyagfilmet alkalmaz a dublírozáskor, szembe kell néznie azzal a fénnyel, hogy a film öregedésre fokozottan hajlamos. Mind a dublírozó (konszolidáló) műanyag, mind a textillel alkotott „kompozit” komplex, egymással konkuráló fizikai és kémiai öregedési folyamatokon megy keresztül, amelyek a tárgy mind esztétikai, mind fizikai-kémiai állapotában változásokat okoznak. E folyamatok valószínűsége azonban a helyes tárolási (bemutatási) és környezeti faktorok (alacsony és stabil hőmérséklet, relatív légnedvesség) megteremtésével jelentősen csökkenthető.

Tálán segít a sokféle, dublírozásra alkalmas műanyag között választani, ha a restaurátor egyértelműen eldönti, mi a célja:

a) egy átmeneti megtámasztást és összetartást biztosítani a meggyengült textilnek, addig amíg egy minden szempontból „tökéletes” módszert nem talál az ilyen leletek kezelhetővé tételére. Ebben az esetben egy „gyengébben” ragasztó és feltehetőleg könnyen eltávolítható ragasztófilmet alkalmaz, mint pl. a Mowilith DMC2 vagy a Vinnapas EPI. Ne feledjük el azonban, hogy a későbbi eltávolítás újból „tortúra” elé állítja a meggyengült textilt.

b) Sem a dublírozandó textil textúrája, sem az a környezet, amibe a textil visszakerül (pl. magas relatív légnedvességű tér), sem a tárolás, bemutatás módja (föltekercselés, fölfüggesztés) nem engedi meg az „enyhe” dublírozást. Ekkor vállalni kell az irreverzibilis dublírozás végzésének „bélyegét”, azzal a felmentéssel, hogy a lehető legkevésbé öregedő és változó műanyagot kell választani, pl. a Lascaux 498 HV-t. Ezt pedig-véleményem szerint - csak abban az esetben, ha szilárd meggyőződése a restaurátornak, hogy semmilyen más konzerválási vagy tárolási móddal nem hosz- szabbíthatja meg a műtárgy létezését.

Mindezek a javaslatok, természetesen csak a mai ismeretanyag tükrében érvényesek. Amikor a tanulmány elején néhány dublírozással és konszolidálással kapcsolatos „rémtörténetet” soroltam, nem az volt a célom, hogy elkövetőikre rossz fényt vetítsek. Ők - a konzerválás tudományának és gyakorlatának akkori lehetőségei szerint jártak el, legjobb meggyőződésük és lehetőségeik szerint. Ugyanakkor tanulnunk kell az azóta megismert tapasztalatokból, amelyek arra intenek, hogy rendkívül óvatosan járjunk el a dublírozóanyag kiválasztásánál. Ismerjük meg a műanyag és az adalékanyagok pontos kémiai összetételét, tulajdonságait, adatait, mesterséges öregítéssel kísérletezzük ki nemcsak a műanyag, hanem a modellált dublírozott komplex változásait az öregedés során, és nem utolsósorban igyekezzünk megismerni minél több esettanulmányt.

104