Múzeumi műtárgyvédelem 18., 1988 (Központi Múzeumi Igazgatóság)
Restaurátorképzés - Oddy, Andrew - Lane, Hannah: Restaurátorok munka közbeni képzése a British Múzeumban : tíz év tapasztalatai
un. bronzbetegség jelei a nyomtatványokon, nyomatokon és a rajzokon barna foltok tűntek föl, mig a kő- és agyagtárgyakon foltokban ütközött ki a só. Hamar belátták, hogy a fenti problémákra tudományos választ kell adni, ezért 1919-ben Sir Alexander Scott, a Királyi Társaság tagja konzultánsként a múzeumhoz került, ß lett az első angol tudós, akit megbiztak azzal, hogy deritse fel a műtárgyak állagában bekövetkezett romlás okait, s fejlessze ki azokat a módszereket, melyekkel az efféle károsodás megakadályozható /I, 2, 3 /. Scott első tudományos asszisztense Harold Plenderleith volt, aki számos cikket, tanulmányt tett közzé e tárgyban már a British Múzeumban, később pedig az ICCROM igazgatójaként /4,5,6/. Amint a British Múzeumban a restaurálással kapcsolatos kutatások elkezdődtek, megteremtődött az alap a restaurátorszakma fokozatos fejlődéséhez. Kezdetben a restaurátor a muzeológusokat kiszolgáló, egyszerűbb javításokat elvégző "mesterember" volt, mára azonban a műtárgyakat tisztitó, javitó, sőt, ha szükséges, ujjáalkotó, sokoldalúan képzett szakemberré vált. Restaurátorképzés 1959 előtt A fenti fejlődés az 192o-as és 195o-es évek között ment végbe, s ezalatt újabb jelentkezőket toboroztak a még embrionális fokon álló szakmába, s a British Múzeumban intézményi kereteken kivül folyt az oktatás. Lehetőség szerint olyan jelentkezőket vettek föl, akiknek előzőleg meggyőződtek kézügyességéről, s igy a muzeum kedvenc "vadászterületei" a Központi Képző- és Iparművészeti Szak- középiskola és a helybeli lakatosmühely voltak. Ebben az időszakban a restaurálás tudományos és szakmai szempontból egyaránt sokat fejlődött, hiszen a vegyipar is dinamikusan fejlődött, s egyre több mesterséges ragasztót és szilárditó- anyagot állítottak elő. 192o-bap a restaurátor fő segédanyagai a sellak, az enyv, a gipsz és a különböző természetes gyanták /pl. hegedügyanta, és viaszfajták pl. méhviasz/ voltak, s mindössze két mesterséges anyagot használtak, a paraffinviaszt és a cellulőznitrátot. 196o-ra a szintetikus segédanyagok száma jelentősen emelkedett, de anélkül használták őket, hogy komolyan végiggondolták volna, mennyire férnek össze az antik műtárgyakkal, mennyire időtállók és reverzibilis-e a használatuk. 1963-ra a helyzet annyira összezavarodott, hogy az ICCROM kénytelen volt 2 3o
