Múzeumi műtárgyvédelem 16., 1987 (Központi Múzeumi Igazgatóság)
Régészeti jellegű tárgyak restaurálásáról - T. Bruder Katalin: Gondolatok egy őskori balta famaradványai kapcsán
T. BRÚDER Katalin Gondolatok egy őskori balta famaradványai kapcsán A régészeti ásatásból származó faanyag más problémákat hordoz, mint aminőket a föld felett őrzőiteknél megszoktunk. A szóbanforgó őskori baltát 1967-ben ásták ki Tiszafüreden. Az in situ kiemelést követően csak hosszú idő elteltével került a Magyar Nemzeti Muzeum Restaurátor osztályára, ahol 1984-ben kezdtem meg a kibontási munkákat. Sajnos a tárgyat viasszal rögzítették, amelyet egy igen erős gipsz bölcsőforma tartott. Annak tisztázására, hogy pontosan mi van az in situban és milyen helyzetben, röntgenfelvételt készítettünk, melyen jól kivehetően látszott, hogy a balta nyelét igen töredezett, hiányos bronzlemez boritja.1 Megállapítást nyert ekkor az a tény is, hogy maga a balta rendelkezik ugyan fémmaggal, de a tárgyat teljes mértékben átjárta a korrózió, ezért a díszítéseket már csak ez a réteg őrzi. A viasszal átitatott tárgyat csak melegítéssel lehetett a gipsz bölcsőforma fogásából megszabadítani. A műveletet csak oly módon lehetett végrehajtani, hogy a baltát sűrű fémhálóra fektettem és szárítószekrényben 80°C-on kiolvasztottam. Ekkor derült ki, hogy a bronzboritás alatt lévő faanyag teljesen tönkrement. Sajnos a régészek között mind a mai napig kiterjedten alkalmazott az a korszerűtlen technika, hogy az ásatáson a megmentés érdekében in situ viassszal veszik fel a tárgyakat. Ez minden esetben nagyon megnehezíti a restaurátor munkáját s a tárgyból - különösen ha az porózus, törékeny szerves anyagot, esetleg erősen korrodált fémet is tartalmaz - a viaszt teljesen nem lehet eltávolitani. így szinte kilátástalanná válik a konzerválás, ragasztás illetve az eredeti megmentési szándék! 23
