Múzeumi műtárgyvédelem 8., 1980 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Rácz Jenő: Az Esterházy Kincstár XVII. századi keresztórájának restaurálása

a rugóhajtás. Ehhez kb. 1500-tól alkalmazták a lengőt3 vagy kanalas billegőt.4 melyeknél az amplitúdó változtatását egy rugózó ütközővel oldották meg, legtöbb esetben egy vezető karon elhelyezett disznósörtével.

Az ellenreformáció terjedésével váltak népszerűvé az oltár, a mon- strancia0 és a keresztformáju órák, amelyek a XVII. század végéig divatban is maradtak. Ezen óramüvek készítésénél sem elsősorban az időmérő eszköz pontossága volt a fő szempont, hanem, hogy külső alakjuk folytán a házi áhitatosság meghitt tárgyai legyenek. (Ez azonban nem azt jelenti, hogy szerkezetük nem volt nagy gonddal kidolgozva.)

A sulyhajtásu mérleg vagy foliot szabályzóval ellátott érák (toronyórák, székórák, konzolorák®) minőség és gondozási állapot szerint állandó külső behatásoknál napi 10 percig terjedő járáspontosságot értek el, amely a XVII. századig teljesen kielégítő volt. Persze a pontatlanság csak a csillagászati összehasonlitó mérések és a hónapokig, évekig tartó futástartamok után voltak érezhetők. (Meg kell említenünk, hogy a napórák a

XIX. század elejéig megtartották fontos időmérő és orabeállitó funkciójukat.

A rugóhajtásu órák pedig ettől sokkal rosszabb időtartást mutattak fel. Kezdetben az óra a rugó erősségének megfelelően késett vagy sietett. A sebesség változása a rugóerő csökkenésének függvényében változott. ^ A rugóerő a felhúzás után először hirtelen, azután egyenletesen lassabban, majd végül ismét gyorsan esett. Ennek javitása több mint egy évszázadig tartó kisérletezést kivánt. Döntően már 1475. óta ismert kiegyenlítő csiga^ bevezetésével sikerült először nagyobb óráknál, majd később a kisebbeknél az erőviszony változást kompenzálni. A kúpos formájú spirális

horonn; . ellátott csigát olyan dobhoz kapcsolták, amely a rugót tartalmazta. A csigára, amely a csigakerékkel szilárd összeköttetésben volt, felhúzásnál a bélhur (később lánc)^ az eltérő átmérőjű járatba csavarodott, így a csigakerekeket a bél utján a csigarádius csökkenő-emelő karján keresztül a rugó hajtotta meg. Mialatt a bél a rugódobra feltekeredett, állandó hajtóerőt hozott létre csökkenő rugóerő esetén is. Csak ez r kiegé- szitő' szerkezet fejtett ki rugóhajtásu órák esetében a gátszerkezetre közelítően állandó meghajtóerőt.

Egy másik német eredetű módszer a rugósfék vagy Stackfreed1^ volt, amelyet szintén a rugóerc kiegyenlítésére kísérleteztek ki egy bütyök11 segítségével. A bütyköt olvan kerékre szerelték, amely az óra felső lapján nyugodott és egy csappal kapcsolódott a főrugó tengelyéhez. A kerék- koszorú nem volt végig fogazott, hanem egy szakasz vágatlanul maradt és ez leállitómüként szerepelt. A rugó hajtóerejét egy rugózó emelő által befolyásolták, amely kívülről a csökkenő rádiusu körülfutó lapra*1 gyakorolt nyomást. A bütyöknek volt egy mélyedése, és amikor az órát felhúzták, az erős rugón lévő görgő nekifeszült a bemélyedésnek. Járáskor az órát kényszeritette, hogy felmásszon a mélyedés oldalán (kényszer- pályán), igv megsemmisítve a főrugó erőfeleslegét. A bütyök hatása a mozgásfázis következő szakaszában csekély volt, de amikor a járási szakasz végén a görgő ismét a kisivü homorú pályaszakaszhoz ért, "lefutva' a lejtőn, megnövelte a főrugóerőt és csökkentette az erőkiesést. Bár a szerkezet jól átgondolt volt, hiszen hosszú ideig szolgált és kicsi: több helyet hagyott a lemezek között, mint a csigás megoldás; a XVII. század elején a finomabb órák elérkeztével anakronizmussá vált.

68