Múzeumi műtárgyvédelem 8., 1980 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Fémből készült edények restaurálása - Újszászy Ágnes: XVII. századi ón keresztelőkancsó restaurálása

a gyakoribb, véséssel való díszítést; ide tartoznak az évszámokat, neveket és a történeti adatokat tartalmazó feliratok. Ezek a díszítmények a tárgy értékét is nagyban növelik, például: amikor magyar neveket, adatokat, évszámokat és helységneveket őriznek meg. Dekorativ szerepük is jelentős, érdekes betűtípusaik, elhelyezkedésük módjai kiegészítő díszítőelemeik a tárgyak művészi értékét emelik.

Az óntárgyak készítésének technikája

Az ónt ólommái, rézzel, cinkkel, bizmuttal és antimonnal ötvözték.

Az ólommal ötvözött ón jó tulajdonságai erősödnek, nő a keménysége, kopásállósága, könnyebben önthetővé válik. Viszont az ólom mérgező, ezért nagyon ügyeltek arra, hogy étkezési edényekben az ón és az ólom aránya 10: 1 ill. 9: 1 legyen. Ezt még az egészségre ártalmatlannak tartották.

Angliában ólom helyett cinkkel, rézzel, antimonnal vagy bizmuttal ötvözték az ónt. A bizmuttal vagy antimonnal ötvözött ón kevésbé hajlamos az ónpestisre.

Az ónöntők nagyon vigyáztak a keverés megfelelő arányára és az olvasztás hőfokára. Mert ha csak az egyikbe is hiba csúszott, akkor a tárgyon sötét foltok, lyukak keletkeztek, ami a tárgynak nemcsak küllemét, hanem minőségét is rontotta.

Az ónedény öntéstechnikája nem bonyolult. Öntöttvas edényben olvasztják az ónt, majd vas merőkanállal öntik a formába. A formát készíthették homokból, gipszből, palából vagy különböző kövekből (pl. homokkő, márvány, szerpentin). A domborműves öntésnél sárgaréz formát is használtak. A negatív formákat nem mindig az ónöntők mintázták, faragták, hapem gyakran kiváló fa-, kő- vagy rézmetsző mesterek.

Az edények öntése nem mindig történt egy lépésben. Kannákat például a testet függőlegesen kettévágva, két részből öntöttek ki, más esetekben a felső, illetve az alsó, kiszélesedő részt készítették külön darabból. A kiöntő helyét sokszor utólag vágták ki. A járulékos részeket: a tetőt, billentőt, kiöntőt, a fület és a talpat megint külön-külön öntötték, és utólagos forrasztással rögzítették helyükre, A frissen öntött edényt esztergályozó korongon simították, csiszolták, igy adva meg végső formáját. A szögletes testű ónedények felületét ráspollyal és más szerszámokkal simították. A kész ónedény színe világosszürke és fényes, megközelíti az ezüsttárgy anyagszerüségét. Különösen nagy súlyt helyeztek az öntés, illetve a '- rasztás következtében keletkezett hegek és varratok eltüntetésére. Ritkábban alkalmazott technika volt az ónedény kalapálással való formálása. (Kalapálással az óntárgy hibái is könnyen kiigazíthatók. )

A forrasztásnál az alkatrészeket alap anyaguknál alacsonyabb olvadás- pontú megolvadt fémes kötőanyaggal, a forraszanyaggal kötik össze. A művelet során a tárgyak anyaga nem olvad meg. A kötés a tárgy és a megolvadt forraszréteg érintkezési helyén, a határfelületen létesül.

A lágyforraszoknál (500° alatt olvadó ötvözetek) a megfelelően alacsony olvadáspont mellett követelmény a tartós pasztaszerü állapot is a forrasz hülése folyamán. Legfontosabb alapanyagai az ón és az ólom, különböző sulyszázalékban, keverve más fémekkel. így különböző keménységű és ol- vadáspontu forraszokat kapunk, pl. a 60 sulyszázalék ónt és 37 sulyszá137