Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Bencsik László: A XV. század közepéről származó pikkelymintás ezüst borospohár restaurálása

esetében is erről volt szó. A légköri, de méginkább a talajviszonyok változásának, illetve befolyásoló tulajdonságának hatására az ötvöző anyagok mindinkább kiválni igyekeznek az alapfémból és igy azok mennyisége a felületi rétegekben feldúsul. Ezüst esetében a nemes patina szép zöl- des-kékes-szürke, kemény és ellenálló réteg kialakulását a réz, ón és ólommennyiség meghatározott aránya eredményezi. A rAd, vagy vastagabb lapok öntéséhez vasból készült öntovályut használnak, melynek belseje simára képzett és lámpakorommal, esetleg olajjal, faggyúval kennek be vékony rétegben, annak biztositására, hogy a vas öntovályu a hót egyenletesebben és lassabban vezesse el. Minél finomabb minőségű ötvözetről van szó, annál magasabb az olvadáspont, annál gyorsabban kell elvégezni az öntést, hogy az anyag egyöntetű legyen. A rosszul öntött és igy szabálytalanul kristályosodott fémet nem lehet megmunkálni: reped és törik. Lényegesnek találom azonban megemliteni a lágyitás fontosságát, mint egy nagyon fontos tényezőt, amelynek helyesen vagy helytelenül történő elvégzése szintén alapvetően befolyásolja az egész műveletsort és annak eredményességét. Kalapálás során az anyag tömörödik, és a besürités mértékétől függően ridegebbé válik. Ismételt lágyitásokra van tehát szükség annak eléréséhez, hogy az anyag ne repedezzék és könnyen alakitható legyen. Az ezüstmüvesnek tehát éreznie kell, hogy mikor van szükség az újabb és újabb lágyitások elvégzésére.

A felületdiszitó és formaalakitó műveletek (trébelés, domborítás, cizellálás, valamint vésés) elvégzéséhez cizellór szerszámokra, kisebb- nagyobb idomacélokra, formavasakra és a legkülönfélébb formájú és nagyságú kalapácsokra van szüksége az ötvösnek. Ezeket a szerszámokat maga az illető ötvös késziti szerszámacélból. Az ötvöstárgyak restaurálása során tehát nagyon fontos tudni olvasni a tárgy felületéről, felismerni az egyes megmunkálási nyomokból, hogy azokat milyen szerszámokkal készítették.

A cizellálás az öntött diszek és figurák, diszitóelemek felülmunká- lása, poncoló acélokkal történő felületalakitása. A trébelés általában a lemezek durvább-finomabb domborítása. Ezeknél a műveleteknél nem vesszük ki az anyagot a tárgyból, felületét kalapálással alakítjuk ki, a véséssel anyagot távolítunk el, kifaragjuk, mélyítjük a fémet és igy hozunk létre mintázatot. A poncoló acélok, a vésők igen különböző élszöggel, formával és mérettel rendelkeznek és jó minőségű szerszámacélból készülnek, A vésett vonal mélysége és formája határozza meg, hogy mir lyen formájú és méretű szerszámot használjunk.

Tárgyunkkal kapcsolatban felmerült még a tüziaranyozás technikájának alkalmazása. Ez mindenekelőtt az amalgám készítéssel kezdődik. A higany elpárologtatásával a letisztított fémfelületen visszamarad az aranyréteg és ennek fényezésével tulajdonképpen be is fejeződött a művelet. A higany a fémekkel amalgámot képez, ötvöződik velük, feloldja azokat. Az ezüstöt ezüstnitrátból, az aranyat aranykloridból oldják be. Tüziaranyozás céljából általában 10%-os arányban alkalmazzák a higanyt^

A fémfelület tisztántartását pácolással és viaszolással biztosítják. Tüzi- aranyozással vastagabb és szebb aranyozás hozható létre, mint galvani- kus leválasztással, de nagyon mérgező, veszélyes eljárás, igy ma már nem alkalmazzák. A leválasztott aranyréteget vérkóvel, acháttal vagy polírozó acélokkal fényezik.

17