Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Horváth Mária: Jászsági hímzett suba restaurálása
rült kapcsolatba, de az Árpádkorral befejeződő, több évszázados bizánci kapcsolatok során is. Erre mutat a magyar nyelvbe a XII. sz. körül va- lószinüleg a bizánci ujgörögből átvett - és ott puha, finom felsőbőr jelentésű - timár szó. Számba jöhetnek a honfoglalás előtt a dél-orosz sztyeppék szláv népeivel való érintkezések, az árpádkori orosz és lengyel kapcsolatok, és természetesen az egyre erősödő európai hatás is. A timsós kezelést jelző aluminium nyomát eddig néhány honfoglaláskor! bőrön kísérletképpen elvégzett vegyelemzés mindegyike kimutatta. A timsós eljárás megőrzésében jelentős szerepe volt a honfoglaló és a kora- középkori magyarságnak, olyannyira, hogy ezt az ősi módot nem felejtették el a pásztorok és a falusi szűcsök még ma sem. A faggyúval való átitatást azonban már a múlt század közepén sem ismerték. A falusi szücsmesterség legfontosabb készítményei A XVIII. század végéig jobban ment a falusi szűcsöknek a sorsa. Bővebben volt munkájuk, de amikor a városi szűcsök a szücsgócokból a kisebb mezővárosokba, községekbe is lementek és járták a vásárokat, azután már csak a foltozás, javitás, ganéhordó mellény, szekérre való bunda varrásából ragasztottak valamicskét, mert igen olcsón, fillérekért dolgoztak. A falusi paraszt szűcsök és pásztorok főleg bunda, mellény, ködmön nadrág, kesztyű, sapkavarrással foglalkoztak, no meg a régi időkben kacagány vagy hátibőr készítéssel. A főúri kacagányok anyaga nemes, ritka vadak pompás diszbőrei voltak, mig a népi vonal, amely a praktikumra törekedett, a meleg juh- bőrt alkalmazta leginkább. így az előbbit kacagánynak, az utóbbit pedig hátibőrnek nevezték. A szabása mindkettőnek nagyon egyszerű volt. Az állat feje, nyak-, lábrészei és a farka le voltak vágva, tehát téglalap alakot kanyaritottak ki a bőrből, annak természetes alakja szerint, amit azután a hátukra vetettek, elől szijjal, illetve csattal erősítették össze úgy, hogy az a vállakat is takarta. A hátibőrnek megfelelő párja a mejjbőr. A legegyszerűbb mejjbőrt a hátibőrrel a vállon a mellső, a hátsó lábánál _fogva pedig oldalt kötötték össze. E primitiv, szabás nélküli ruhadarabot a bundátlan pásztorok, falusi szegény emberek viselték. Aki már adott a csinra, az kikereki- tette a nyakát és a két bőrt összevarrta. Az összevarrt mejjbőrtől már csak egy lépés a bőrmellényig, amelyet derékra valónak, bőrlajbinek is neveztek. A juhászbunda vagy suba volt a szűcsök legjelesebb készítménye. Szabása évszázadokon át nem változott. Különösen a férfisuba tekintélyes darab, valósággal palástszerü, nehéz, egészen a bokáig ért. Minthogy ujja nem volt, egyenletesen bővült a válltól az aljáig. Trapéz alakú bőrökből varrták össze, kiterítve félkör alakot mutatott. Az ünnepi subákat színes rátét bőrökkel diszitették. Ez az ősibb díszítési mód, a színes hímzés későbbi. Rátétnek vékony szőrtelen bőrt, irhát használtak, rendszerint pirosat és fehéret. A magyar szücsmesterség emlékeivel az Alföldön találkozunk. Számos gócpontja közül legjelentékenyebb a Jászság volt. 80
