Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
H. Sallai Mariann: Műemléki környezetben lévő képzőművészeti alkotások restaurálása
A következőkben a falfestészetet, ill. a falképrestaurálást vizsgáljuk meg a fent emlitett szempontokból. A falfestészetnek lénvegében kettős rendeltetése van. Először is mint diszitő és ábrázoló művészeti ág illeszkedik a festészet sajátos fejlődésébe, s jelentős szerepet játszik technikai, formai és tartalmi értékeinek kialakításában. Tanúságot tesz a kérdéses időszak diszitő és ábrázoló célkitűzéseiről és arról az alapvető magatartásról, amely egyes koroknak a valósághoz való viszonyát határozza meg. Ennek megfelelően a falfestészet igen gyakran nemcsak művészeti, hanem közvetlen történeti dokumentum is, amely az élmény magával ragadó erejével jeleniti meg a mindenkori életet, az apró részletektől a legnagyobb távlatokig. A falfestészet ugyanakkor alkalmazott művészet is, amely az építészet keretében, ahhoz illeszkedve és azt alakítva fejti ki mondanivalóját. Ez kétségtelenül kötöttség ugyan, de hatalmas lehetőségeket rejt magában. Nemcsak az építészet nyer belőle páratlan, esztétikai értékeket, hanem a falfestészet is, hiszen méret és hatás tekintetében szinte korlátlan alkalom nyílik a valóban monumentális művészet kifejlesztésére. Mindkét rendeltetésből világosan látszik, hogy a műalkotásban az esztétikai és történeti oldal valójában elválaszthatatlan egymástól, azaz az esztétikai érték maga is történeti kategória. A fentebb elmondottak azt a kettősséget is tanúsítják, hogy a műemlékekkel, műemléki épületekkel együtt jelentkező képzőművészeti alkotás, jelen esetben a falkép, végső soron kettős - egy külső viszonylataiból adódó és egy belső - törvényszerűségnek van alávetve. Követnie kell saját műfaja belső rendjét, szabályait és ugyanakkor szervesen, harmonikusan, magától értetődően kell belesimulnia az építészeti térbe, önnön művészi értékével, esztétikumával támogatva, emelve annak esztétikai hatását. Nézzük meg ennek egyik legtipikusabb és igy legkézenfekvőbb példáját: a barokk építészeti teret és a falképet, mint annak jellegzetes járulékát. A barokk építészet belső kompozíciós jellege az, hogy - ellentétben a klasszikus jellegi!, általában egyszerre áttekinthető téralkotással - az egyes építészeti elemek időben egymás után következő láncot alkotnak. A tér nem tárul fel egyetlen pillanat alatt, a térbeli rendszer minduntalan gátat állít a szemlélés folyamata elé, de csak annyira, hogy a tér mozgás közben, festői képek oldottabb sorozatában bontakozhassék ki a maga teljes művészi hatásában. "Tér részletek áthatása, sejtésszerű betekintések a még rejtett élmények Ígéretével csábítják a képzeletet a térbeli rend megfejtésére, végül is a teljesség élmény, a kifejezésbeli tökély élményének elnyerésére" - írja Pogány Frigyes. Mindez természetszerűen a festői lehetőségek teljes kiaknázására ad lehetőséget és megengedi az illuzionisztikus tényezők felhasználását. Es itt, ezen a ponton kapcsolódik be a festészet az építészeti térkompozícióba. A falkép, ebben az esetben az építészeti elemek által konkrétan határolt teret áttöri és az azt megnövelő, kiegészítő tér illúzióját kelti. A festő átveszi igen sokszor az építész szerepét és a valóban létező építészeti tér helyett illuzionisztikus teret létesít, tehát valójában az építészet által megkezdett téralakítást folytatja és fejezi be. 41
