Múzeumi műtárgyvédelem 3., 1976 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Lente István: A falképrestaurálás művészi kérdései
környezetébe. De intakt környezet esetén is könnyen fejleszthető' akár a teljes beilleszkedésig. Falfestményeknél majdnem mindig megkopott festékrétegről van szó, igy a képek egységének megteremtése minimális festékanyaggal jobb színvonalon valósítható meg, mint más módszerekkel. Nem szükséges a környező eredeti szin árnyalatnyi pontos kikeverése, mert hidegebb és melegebb árnyalatok váltogatásával kialakítható a szükséges optikai szinhatás. De ennél is fontosabb a vonalkák sűrűsége vagy ritkasága, mert ez adja azt a laza, levegős hatást, ami a falkép simább vagy szemcsésebb felületéhez alkalmazkodik. Táblaképeknél a vonalkázás olyan finomságig fokozható, hogy már alig megkülönböztethető. Falképeknél a túlzottan finom vonalszövedék létrehozása általában nem kívánatos, mert a retus könnyen "fülledlté"válhat. Helyesen kialakítva viszont mindig levegős marad. A szövedék sűrűségének a kialakításánál figyelembe kell venni azt a távolságot, ahonnan a képet szemlélni fogják, egyrészt hogy a retus levegősnek látszódjék, másrészt, hogy a retus az adott távolságból teljesen beilleszkedjék a képi környezetbe. Ahol tehát a képet közelről nézik, a retust finomabban kell végrehajtani. Az egészen apró hiányokat pontozással egészítjük ki. Falképeken a pontszerű hiányokat sohasem szükséges olyan mértékben kijavítani, mint táblaképeken. Másik szabály, hogy annál kevesebb retusra van szükség, minél szemcsézettebb a felület, és minél világosabb a kép tónusa. Vonalkázást és pontozást egyébként együtt szokás alkalmazni. A retusnak feladata, hogy az eredeti részeknek adjon hangsúlyt. A retusnak ez az alárendelt, aláfestő jellege feleslegessé teheti a szigorú rajzi értelmezést, mert csak az eredeti részeken belüli apró hiányok kiegészítésében követi az e- redeti jelleget, a többi hiányon csak a rajz jelzésszerű érzékeltetésével s semleges vonalkázással vezeti át a szemet. Ha kellő gonddal készül, ez a fajta retus teremti meg a legharmonikusabban a művészi egységet. A túl sok retus köny- nyen a művészi karakter módosulásához vezet. Kisebb fokú harmóniát teremt és más szerepet ad a retusnak az a fajta megoldás, amely nem alkalmaz jelzés szerű retusokat, hanem a hiányok egyrészét az eredetihez, más részét az alapozáshoz igazodva egészíti ki. Csak a művészi élmény létrejöttét leginkább zavaró hiányokat szünteti meg, de megőrzi a feltárás nyomán előkerült kép töredékes jellegét, és a rongálódások nyomait őrző képen belül igyekszik természetes harmóniát teremteni. A rekonstrukció merész vállalkozás, vitatható pontja a helyreállításnak. Elveszett művészeti értékeket nem pótolhatunk, ezért csak akkor kerülhet szóba, ha az ilyen jellegű hozzátétel jelentősen nagyobb művészi érték érdekében szükséges. A kiegészítés, retus és rekonstrukció együttesen nem kerülhet túlsúlyba egy a- dotl művön belül, tehát csak különlegesen indokolt esetben és akkor is korlátozott mértékben alkalmazható. Mindig csak festői eszközökkel készülhet. Az eredetihez való teljes beilleszkedése, vagy a túlzott megkülönböztethetőség egyaránt nem kívánatos. A kiegészítés mértékének eldöntésében számos tényező játszik szerepet. Mivel csak a jelenlegi képből, állapotából, mai művészi jellegéből indulhatunk ki, a 19
