Állami gimnázium, Munkács, 1940

felelősségtudat nagy elveit, s a magyar összetartozás szükségességét. Mindezeket az elveket nem csak hirdette, hanem ő maga adott példát az elvek követésére. Törékeny testében nagy lélek lakott, sokat tudott, de még többet akart tudni, s élete végéig tanult, olvasott. Átérezte, hogy ez a földi élet nem a mienk, hanem az Istené. A Mindenható ide küldött minket, hogy feladatokat oldjunk meg. A feladatok sokfélék lehetnek, de minden hivatásban lehet földi életünknek maradandó emléket állítani. Erős lélekkel, cserkészhittel fó munkát végzett a saját munkaterületén. Nem voltak életigényei, valami különös fanatizmussal elégette önmagát magyar feladatokért, magyar célokért. Megvetette a népszerűséget, s példaadó életével, szerzetesi lelkével mégis tömegeket nyeri meg eszméinek. Sorsa, s tragikuma igazi magyar sors: a Széchenyi István sorsa. Itthagyott minket egy nagy világégés közepén, de azzal az érzéssel hajtotta le fáradt szemeit, hogy nem élt hiába. Élete így is lezárt, befejezett élet. A sors, a isteni gondviselés még megengedte, hogy láthatta szűkebb hazájának, Erdély egy részének bérceit szabadnak, magyarnak. Élete és példája itt maradt közöttünk. Ebben a történelmi órában imádkozzunk, s adjunk hálát a magyarok Istenének, hogy gróf Teleki Pált nekünk adta, s ő egész életével s példájával magyar volt. Emlékbeszéd. Elmondta 1941. ápr. 4-én Szepesvári Béla mb. ig. 4