Állami gimnázium, Munkács, 1915

46 4. A sírok mellől. I. Gyászbeszéd, melyet a megfigyelő állomás temetőjében az ifjúság Ünnepén nov. 1-én mondott Pap Gusztáv VII. o. t. Gyászoló Közönség! Kedves Ifjúság ! Valahányszor nagy küzdelmet folytatott a magyar nemzet, hogy megvalósítson egy nagy eszmét, hogy egy szebb, egy jobb jövő alapjait rakja le, — valahányszor sikra szállott, hogy ősei örökét megvédje, — ez a küzdelme mindig nagy áldozatokkal járt, sok vérébe került. Ezeréves multunkban volt idő nem egyszer, amikor fegyverben állott az egész nemzet, amikor patakokban folyt a magyar vér, s ágyuk dörejétől visszhangzott a Kárpát, s palotát, kunyhót özvegyek, árvák sóhaja töltött be. — Óh csak a jó Isten tudja, mennyi drága életet áldoztunk már a hazáért és mennyi vér öntözte a magyar földet. De olyan véres tusát még sohasem látott a világ, mint amilyet a mai időkben viv ez a maroknyi magyar nemzet. A magyar haza egén még nem vonultak el oly vészterhes, sötét felhők, mint mostan. S talán a régi küzdelmekben együttvéve sem omlott ki annyi vér, mint a mai háború 15 hónapja alatt. Bizony ezen idő alatt, sok — nagyon sok sirhalom emelkedett, az édes anyaföld sok honfit fogadott kebelére. Most is egy olyan helyen vagyunk — gyászoló közönség — ahol e borzalmas, világrengető küzdelem áldozatai nyugosznak. Amikor ide beléptünk, szivünk hevesebben dobogott, fájón rezdültek meg benne a fájdalom húrjai s éreztük, hogy szent helyen vagyunk. Sokat szenvedett hősök nyugosznak e szomorú hantok alatt, akiket borongó felhő sirat meg, s a hervasztó őszi szél sodor keresztfájukra sárguló lombokból font koszorút. De most mi zarándokoltunk el sírjaikhoz, hogy megkoszorúzzuk kicsiny fejfáikat és könnyes szemmel hintsük szét »a megemlékezés őszi rózsáit«. Hő imánk keresztül tör a fellegeken és békét, áldást kér a hősök hamvaira. Megremeg ekkor szivünk egy gondolatra. Eszünkbe jut, hogy vannak nekünk még máshol is ilyen szomorú sirhalmaink, hogy ezeknek a száma elenyésző azokéhoz képest. Fájdalmat érzünk arra a gondolatra, hogy mi ama hantokat nem kereshetjük fel. De, amit itt cselekszünk, az csak egy szimbólum, amely kifejezi bánatunkat, fájdalmunkat a hazáért elesett minden hős felett. Fohászainkat, szomorú sóhajainkat könnyed szárnyaira kapja és elviszi oda is a szellő, szelíden föléjök hajol, megsúgja nekik, hogy mi emlékezünk rájók, elsiratjuk őket itt a távolban is, s intő példájok szemünk előtt fog lebegni örökké. De ne engedjük át magunkat teljesen a fájdalomnak; fel a szivekkel! Hiszen e hősök nem panaszkodnak, ők szivesen, örömmel tettek meg mindent a hazáért. Mi csak néma szemlélői vagyunk e nagy tragédia jeleneteinek, ők oda állottak egy nagy és magasztos eszme szolgálatába, odaadtak hazájukért mindent; kincset, gyönyört megtagadtak és feláldozták magukat mindnyájunk üdvéért. Elfeledni, feláldozni magát, meghalni elszántan bátor lélekkel: ez a katona, ez a hős kiváltsága. Az élet rózsafájáról ő nekik nem viruló rózsák, hanem tövisek jutottak osztályrészül. Holdfényes, avagy zimankós éjszakán, amikor mi édesen pihentünk, ők virrasztottak felettünk, hogy az ágyuk döreje meg ne zavarja álmainkat és el ne érjen bennünket a vad, ádáz ellenség