Állami gimnázium, Munkács, 1914

14 humánus munkájában is, s így folytatják az érkező sebesültek körül a tanév elején abbahagyott önkéntes szolgálatukat. Természetesen csak a helybeli és közellakó tanulók vehetnek részt ebben a munkában; dr. Jankovics igazgató-helyettesünk azonban az ifjúsághoz intézett szép szavaiban a távozóknak is azt adta utravalóul, hog}

7 kis körükben, abban a városban vagy faluban, a hová mennek, soha el ne mulasszák megtenni azt, a mit a haza és jövő boldogságunk, sikerünk és győzelmünk érdekében megtehetnek. Az iskola szerepe és feladata. Rövid volt, szép volt ez a tanév; boldogok vagyunk, hogy megérhettük. S bár a mostaninál súlyosabb esztendeje még sohasem volt a hazai tanügynek, mégsem bucsuzunk tőle szomorúsággal ! Mert, ha időben — ideiglenesen — vesztett is az iskola, de sokat nyert jelentőségében, térben, s a nemzeti kulturtényezök sorában. A poroszok 1870-ben azt mondották, hogy a háborút iskolamestereik nyerték meg. Hát vájjon a mi fiaink honnan vitték volna azt a szent lelkesedést, azt a csodás bátorságot s a hazaszeretetnek azt az örök tüzét, ha nem az iskolából? Valjevó, Limanova s a Kárpátok küzdelme után vájjon vádolhatja e még valaki az iskolát azzal, hogy csak tanított és nem nevelt ? Jogosan ki veheti szemére, kérdi dr. Márki Sándor, hogy száraz, skolasztikus modorral meggyöngítette, vagy éppen kiölte a tanulók szivéből az eszményeket, s hit helyett kételkedésre, emberszeretet helyett osztálygyülöletre, hazaszeretet helyett önzésre, lelkesedés helyett közönyre, férfias munka helyett csak léha szórakozásokra tanította őket?! Valóban az a tartalékos kis kadét, az a pelyhes állu zászlóaljparancsnok, aki békében valamelyik szürke íróasztal mellett végezte polgári kötelességét: az iskolában olvasta először Kölcsey Parainezise kapcsán, hogy d"hasa minden előtt, s ott hallott a kötelességtudás örök példaképeiről, s ott oltották beléje a legnemesebb dicsvágyat, hogy a hazáért életét se tartsa nagy áldozatnak. Egytől egyig mind hősök ők, mind férfiak, mind hü és hazafi, kiknek neve és emléke kell, hogy fenn maradjon, »míg az ezüst Dunának tükörén egy honfi szem pihen.« Ezek a hősök, ezek a nevek fogják ugyanis felgyújtani a késői nemzedékekben az önfeláldozó hazaszeretet tüzét; jellemük fénye, tetteik glóriája pedig katonák dalában, a bölcsőkön és iskolákon át szívódik májd a népek millióinak lelkébe. S az anyai csók, az iskola, s ennek folytatásaképen a nem zeti ünnepek fogják majd nevelni az uj uzsoki hősöket! Mélyen, átéreztük mi ezt, s még februárban javasoltuk is, hogy intézetünk Értesítőjében és falain egyaránt örökítse meg hadbavonult tanárainak és tanulóinak neveit. Március elején azután felszólítást is tettünk közzé ez irányban, s ennek alapján készült az alábbi névsor, melynek teljességéért ma még nem felelhetünk. A kapott fényképeket keretbe foglalva az intézet folyosóján fogjuk elhelyezni. Amint a szomorú gyászkeretböl látható, vannak köztük sokan, kik »nyugossnak már dúló csaták után.«- Vérző sebükön keresztül elszállt a lelkük és a csillagok közé emelkedett: a Hadak utjának millió csillagai közé, ahonnan Csaba korától kezdve az elesett hő-