Állami gimnázium, Munkács, 1910

életet, derűt. Szavakba fogódzó elmésségeket, meglepő ellentéteket, szokatlan kapcsolatokat úgy ontott, mint a szerencse bőségszaruja. Még komoly helyzetekben is el-elcsattantotta humora szelid bombáját, és hányszor simult el a redőkbe vont homlok, hányszor fakadt kacagásra az összeszorult ajk! Ha visszatérhetne egy pillanatra és láthatná búsuló bajtársait, bizonyosan megkockáztatna egy csillogó élcet, de ez egyszer sírva fakadnánk rá. * Legyen ez, megboldogult, jó Barátunk, a Te írott emléked. Más, tudod, nem jut nekünk harcos közkatonáknak. A mi szívünkbe azonban erősen vésted a betűket; az utolsó vágás mély volt és fájdalmas. Nehezen fog beforrni, de miként a fiatal tölgyfa a beléje vésett betűket a haladó idővel mindig csak szembetűnőbbekké növeli és kidőltéig büszkén mutogatja, úgy mi is mindig szebben és hívebben fogjuk emlékedet szívünkben megőrizni. Román József.