Állami gimnázium, Munkács, 1908

retet volt dogmája, mint festő pedig, noha több ízben előnyös ajánlatokkal hivták a fővárosba, elutasított magától minden hiúságot. Ecsetkezelése a régi nagy mesterek modorára emlékeztet, de azoknak nem csak festésbeli modorát, hanem földi javakban való szegénységét is követte. A tájkép és genre mellett az arcképfestészet volt legnagyobb erőssége. Szolgáljon ennek bizonyságául egy műtárlati kritika, melyet Keszler József, igen előkelő műkritikus a rég megszűnt „Országos Hirlap" 1898. évi december 16-iki számájának tárcájába irt: És most végül — pour la bonne bouche — nézzük meg Zahorai János véghetetlenül kedves képét, melynek címe „Kissé nyájasabban!" Magát a festőt ábrázolja, amint az állvány előtt ül, palettával, ecsettel kezeiben. A modellre tekint, melyet festeni készül, tehát egyenesen a szemlélőre. — Figyelemmel vizsgálja és bírálgatja e modellt. Látszik, hogy tetszik neki. És látszik arcáról az a gondolat is, hogy e modellről szép képet fog festeni. Oly vidám, oly szelid, oly elégedett, mint az ember csak Munkácson lehet, ha rajztanító. — Rövidke fapipáját fogai között tartja és kissé nyitott, röst ajkakkal mondja a modellnek: „Kissé nyájasabban!" Jóságos tekintete minden egyebet megmagyaráz. Ez egy bölcs, aki boldog az ő kis városában és az ő nagy művészetében. Mert Zahorai igazán nagy művész. Nincs a tárlaton kép, melyben annyi volna a lélek, a benső, meleg, közvetlen, igaz kifejezés, mint az övében. Ha az érem-dij az én kezemben volna, én ennek a képnek adnám. Nyugodt lelkiismerettel. Ez a kép — talán legbecsesebb alkotása — tudomásunk szerint Nuszer Lajos dr. igazgató-főorvos birtokában van, de több jeles alkotását is felsorolhatunk még, melyeket városunkban őriznek. Ezek közül nevezetesebbek: a főgimnáziumban Ő felsége, Trefort Ágoston, Csáky Albin gr. és Leövey Sándor arcképei, néhány kisebb méretű, de igen jeles alkotás az elemi iskola tanácstermében, a Kaszinó Erzsébetképe stb. Beregszászi műtermében több mint száz kép maradt művészi hagyatékul, melyeket az örökösök igen szerény árakon bocsátottak a nagyközönség rendelkezésére. Ugy halljuk, el is kelt valamennyi s igy abból a szikrából, mely az ő művészi lelkét hevítette, ismét sok hajlékba jutott egy-egy atomnyi és egykor a műtörténelem ítélőszéke előtt valamennyi arról fog tanúskodni, hogy Zahoray János működése a magyar Geniusnak is dicsőségére vált. Mi magunk avval a felemelő tudattal hordozzuk az elmúlásával bennünket ért gyászt, hogy a mester működésének virágkora a munkácsi főgimnáziumé volt. De él közöttünk az a hagyomány is, hogy a művész nem homályosította el benne a kiváló