Állami gimnázium, Munkács, 1890

25 szeme előtt jegyezgeti magának, otthon pedig szorgalmasan emlózi. Ezzel a tanulót biztos szóanyaghoz juttattuk, mely jóval segíti az iró megértésében. 2. Gr ainmati kail ag magyarázzuk ugyanazt a részletet. Itt van helye az úgynevezett kivételeknek az egyes íróknál. Nincs ügyetlenebb eljárás, mintha a nyelvtan kézikönyvében emléztetjük ezeket. Elég ha az összes írókra vonatkozó eltéréseket tanulja ; az egyéni stilusékat hagyjuk akkorra, mikor magát az írót fordítjuk. 3. Szintaktikailag tárgyaljuk ugyanazt a részletet. A szintakszissal is éppen úgy állunk mint a grammatikával. Nézzük végig a mondattanokat s meggyőződhetünk, hogy a sok kivételes megjegyzéstől alig láthatni a főszabályt. Bocsánat, mégis láthatni, ha a grammatikus jókora betűkről gondoskodik. így meg az esik meg a tanulóval, hogy a sok apró betű, mely kíséretül járul a vastag betűhoz, mindmegannyi tánczoló dervisként lepi el értelmitehetségét s kétséges foltos szinben tűnteti fel a nagy betűket. Magam csak a nagy betűket venném számba, az apróbetűs dolgokat a gyakorlókőnyvre bíznám. „Nem azért vannak —- türelmetlenkedik a könyvgyártó — azok akis betűk vagyis kivételes megjegyzések, hogy a tanuló egy végiében tanulja, dehogy tartogassuk a kellő alkalomra !"' Így is ugyancsak felesleges mind egy tankönyvbe gyömöszölni, hagyjuk az iró könyvére vagy bízzuk az előadó tanárra, majd tudatja a tanulóval gyakorlatilag. Vagy talán azért csomagolunk össze mindent egybe, hogy a tanuló anyagi megterheltetése árán ellenőrizze a tanórát ? Igaz ez az egyetlen módszer, melylyel cl lehet ijeszteni a középiskolától mindazokat az elemeket, kik az önfeláldozó latinizálásra alkalmatlanok ! 4. Végül következik a forditás, a tartalmi s a e s th e t i k a i m a g y a r á z a t. Könnyű ebben, „élvezete t" találni á tanulónak, ha már túl van a nyelvi bajokon. Elvezettel fordítja végig az egész részletet, inert nem kénytelen mindenik második-harmadik szónál megállani : hogy a tanár szómagyarázatát hallgassa, minden másodikharmadik sorban megpihenni ; hogy grammatikai vagy mondattani magyarázatot hallgasson ; s végül arra ébredjen, hogy mire a részlet végére ért nem csak khaosz kavarog értelmi tehetségében, de már utálatra is gerjedt a klasszikus kultura iránt, melyet oly rendezetlen s döcsögős úton kell magába kényszerítenie. Szinte hallom az ellenkezést: „Könnyű kiváló fordítást prodükáltatni a tanulóval, ha mindent a szájába rágjuk"'. Nem szájba-rágás ez, hanem rávezetés ; s ez is csak addig tart, míg ki nem merítettük az iró egyéni stílusát; ezen túl csekély nyelvtani pótlás mellett főleg a tartalmi és aestlietikai tárgyalásra fektetünk súlyt. Ellenben, hogy járunk el jelenleg? Némelyikünk csak kijelöli a részletet, melyből önállóan kell készülnie a tanulónak. Szegény páriája marok-vastagságu szótárakban jól-rosszul ki böngészi a szók jelentését, emlézi azokat s készül a fordításra ; egy-két mondattal meg is próbálkozik, de egyhamar belátván, hogy tantaluszi munkát végez, abban hagyja. Megmondta ugyan a tanára, hogy fordítást ne használjon ; ele hogy is tartózkodjék attól, holott azt is mondotta a tanára, hogy így-meg úgy jár, ha el nem készül „becsületesen". Némelyik tanár legalább akkora szamaritanus, hogy hamarjában lefordítja a feladandó részletet; sőt van olyan ki nyelvtanilag is tárgyalja fordítás közben, vagyis a tanuló nyelvtani magyarázatokon döczögtetve hallja a szép magyar fordítást. A tanulónak korántsem szabad szót jegyezni, tehát lumennek kell lennie, kinek futólagos fordítás elegendő arra, hogy mindenképpen készülhessen a leckéből. Ennélfogva nincs miért csodálkoz-