Állami gimnázium, Munkács, 1874

5 Ha végig tekintünk ó- és középkori összes nyelv emlékbeli maradványain irodalmunknak , világosan s tisztán álland előttünk az ik-es és ik-telen igékre elhajlás. S nem egy-két ige csak, de egy nagy osztálya az igéknek, melyek ik-kel végződnek, melyekben határozottan az alanyra viszszaliatás (reflexió) van feltüntetve. Hogy az ik-es igék közöl többen, különösen ha igekötővel állanak, a tárgyi ragozást is elfogadják, ez nem kifogástalanítja, sőt inkább nyelvünk hajlékonysága mellett bizonyít. Mondjuk pl. dicsekszik: ki dicsekedte magát, imádkozik: leimádkozta bűnét; igy használtatnak: eszik, iszik, szopik, alszik, éhezik, esküszik, veszekedik, verekedik, mérgelődik; stb. szóval sok olyan a melyekben az ik-et az önmunkásságot kifejező d, vagy sziszegő betű előzi meg. Ezeken kivül tudtommal csak egy pár ik-es ige van, melyben nem a fentebb irt képzők előzik meg az ik-et s a tárgyas ragozást elfogadják. Nagyon széles családdal birnak azon ik-es igék, melyekben az ik l képzővel társul, de nem tudom, hogy tárgyi ragozással csak egy is használatos lenne, pl. aránylik, botlik, bujdoklik, bűzlik, diszlik, egyenlik, hajlik, hallik, háramlik, hasonlik, himlik, ellik, mállik, múlik, hámlik, hajnallik, tündöklik, feslik, foszlik, telik, oszlik, omlik, bomlik, csuszamlik, csillámlik, csetlik, sikamlik, ficamlik, tündöklik, fehérlik, bicsaklik, válik, csuklik, f'uldoklik, fenekük stb. Vájjon megvoltak-é ezen ige alakok a nyelvben, mielőtt a magyarul irás kezdetét vette, vagy pedig az irők által kezdett használatba vétetni? — Minthogy az összehasonlítás épen ama legrégibb korban kelt irodalmi maradványainkra nézve nem tehető meg, — nem tudjuk; de két dolog minden esetre világos lesz előttünk, t. i. vagy megvolt és élt, tehát széltiben használtatott az ik-es alkatú ragozás a nép nyelvében, midőn legrégibb irott emlékeink, a„Halotti Beszéd és Könyörgés" „Königsbergi Tőredék" „Régi Biblia" s több ezutáni nyelvemlékeink keletkeztek; vagy föltéve, hogy nem volt meg, akkor az kétségen kivül ezen első korbeli irodalmi embereink által hozatott vala be és képeztetett vele tovább a nyelv. Azonban ezen utóbbi föltevés egy átalán nem fogadható el, mivel ha az ik-es alkatú igék, ezen korbeli iróink által csempésztettek volna a nyelvbe s itt veendette kezdetét, oly következetes eljárást használatában a XI-dik századtól egész a XVII. végéig lehetetlen volt volna követni. Még kevesebb látszatával bírhatna a valószínűségnek azon föltevés, hogy a hihetőleg szélesb irodalmi termékekből csak épen a hibátlanok maradtak volna reánk.