Munkács, 1885 (2. évfolyam, 10-52. szám)
1885-04-09 / 15. szám
Munkács, 1885. ápril hó 9. II. évfolyam. Csomár István. Uszkay Bálint. Munkács és vidéke. (Cs.) Nem földrajzi helyzetét akarom e cikkben jelezni, mert azt a t. olvasók magok is ismerik, s szükség esetén bármely tankönyvben megtalálják. Földiratilag az északi mérsékelt égöv alatt fekszik, etég kellemesen akkor, ha a Beszkid hegység magasba nyúló csúcsai kissé távolabb esnének s nem zúdítanának igen sokszor késő tavaszszal, vagy kora nyárban dermesztő hűvös szelet vidékünköu végig. A helyi viszonyt tekintve keletre terül el egy dombos vidék, mely a megyében Felvidék vagy Hátmeg vidéke néven ismeretes, benyúlva egészen a magas hegyek közé. Észak és északkeletről meredeken esnek alá a hegyek úgyany- nyira hogy Munkács, bár a hegylábaktól aíig egy-egy kilométernyire fekszik, már a nagy magyar alföld északkeleti csúcsában találja magát, dél és délnyugat felé nyíltan tekintve le a délibábos nagy róna- ságra. E vidék elég kellemes és termékeny lenne, ha — különösen nedves. tél és tavasz után — a talajvíz nyomásától nem kellene szenvednie. Lakói kellő szorgalom mellett még jó módúak is. Annál szomorúbb a másik két vidék képe, kivált azon két völgy mente, melyen most a munkács-stryi vasútvonal készül. Vadregényes, költői szépségű vidék, de bizony a szépség az éhes embert nem tartja jól s nem táplálja. Lakosai békés, jámbor oroszok. A műveltségnek lehető legalacsonyabb fokán állanak, kik nagyobbára egy hajlékban tanyáznak házi állataikkal, kivéve a Latorca- és Vicsa-völgy mentében egy pár nagyobb községet. Éghajlata zord, földje mostoha. Ha nagynehezen felhord egy kis földet hátán a tagosítás után neki jutott sziklás hegyoldalra, s beveti zabbal vagy krumplival, jön egy nyári eső, mely után vetését földestül együtt a völgyben találja, vagy néha még ott sem, csak a régi megmosdatott sziklás talaj marad részére. Megtörténik, hogy julius közepén, vagy aug. elején teszi tönkre a fagy egész évi reményét, meiy sokszor oly dühvei megyen keresztül a vidéken, hogy embereket és állatokat pusztít el. Hajdan, az urbériség idejében annyi előnye volt, hogy tarthatott juhot, vagy szarvasmarhát, most a tagosítás után azt sem teheti. Saját területe sokkal csekélyebb és kopárabb, hogysem azon legeltethetne és szénát is gyüjthetne; a hatalmas birtokostól pedig nem igen bérelhet, mert azt a falu korcs- márosa előbb megtudja és hamarább ki- bérli. mert hát ő tud hozzá egy kis sápot is adni, vagy más tisztességes ajánlatot tenni, mely alól azután talál elég kibuvő ajtót. Nem csoda, hogy e vidékről az oláhok tömegesen a szomszéd Moldvába szöktek, nem akarván vagy nem bírván a mostoha sorssal tovább küzdeni. Komoly rajz ez nagyon, s bizony nem mulatságra számított. Hát ha még hozzá vesszük, hogy e vidéket tiz-huszezer emberrel több lepte meg a vasútépítés folytán, mint amennyit ezelőtt is megbirhatott, nem csoda, ha sürü éhenhalásról hallunk mind gyakrabban- gyakrabban beszélni. Nemcsak maga hull a nép, marhástul együtt vesz el éhen. A vasútépítés e szegény nép közt csak pusztít, mert a mi élelmi-szert és takarmányt odaszállíthatnak, az nem elég a vasúti munkásoknak és barmaiknak sem. Mutatja a nagy drágaság, mely az épitési vonalon régóta beállt. De ha elég lenne is, a vidéken nem segítene, mert annak nincs min vennie. Az építők elég ügyesek voltak bebarangolni fél Európát, s annyi nép tódult a két völgybe, hogy természetesen a mellékvölgyeket is ki kellett idejekorán pusztitaniok mindenökből. A messze földről idevándoroltak azután a munkát lelicitálták, csakhogy annyit kereshessenek, mely visszautazásokra elég legyen. Igaz az is, hogy az egyszer megszabadult munkás úgy hátat fordított, hogy soha nem tér többé vissza, de a hirharang kongatása újakat és újakat csalt még mindezideig ide, s a nép nyomora fokról-fokra emelkedik-, faréból s tengeri csutkából süt — ha süthet — magának kenyeret. Felhivjuk azért az illető hatóságok figyelmét nyiltan, tegyen lépéseket e nép nyomorának enyhítésére. Nemcsak a vasút mentét értjük, hanem a Zsdenyova, Laturka, Vicsa stb. völgyeit a Felvidékkel egyetemben. Nehéz dolog a meghalás, de százszorta nehezebb éhen pusztulni el a családnak egyenkint. És e vidéken az éh- ség gyötrelme majd minden évben felüti borzalmas fejét, ha nem átalánosan is. Vájjon nem lehetne-e arról is gondolkozni, hogy ez egyszer, ha talán nem örökre is, de hosszú időre megszüntettessék. Midőn a szükség ideje beáll, az állam Ínséges kölcsönöket szokott nyújtani, melyeknek nagyrészét vissza se kapja, mert az illető meghal tőle, minthogy az ő nevével más tartja az Ínséges zsákot, s az ilyen Ínséges kenyértől, midőn sokan meghalnak, nehá- nyan rendesen meggazdagodnak. Ha ezen Ínséges kölcsönöknek egy része előlegesen fa-ipartanműhelyek felállítására fordittatnék, s minden egymáshoz közelfekvő négy-öt falu részére egy-egy ilyen tanműhely állíttatnék, e nép megvolna mentve önmagának, a magyar nemzetnek és a magyar államnak, s a ráfordított költséget nehány év múlva kamatostul fizetné vissza, és nem merülne fel az ínség a maga kölcsönével időről-időre mint a tengeri kígyó. RengeOláh Béla hátrahagyott irataiból. Szeretlek.......... Szeretlek úgy, mint még e nagy világon Senkit, de senkit nem szerettem én*, Szeretlek lánggal égő szenvedélylyel, —- Szeretlek, mint a szivet a remény. Szeretlek, — bár utamba állt a végzet, S kerülni téged oly nagyon nehéz*, De felderül borongó láthatárom, Ha lelkem a távol jövőbe néz. Úgy is te vagy nekem minden reményem, Máskép az élet oly rideg, sivár .... Azért esik oly jól ha néha, néha Mosolygó arczod vigasztalni jár. Oh jöjj! hiszen melletted elfelejtem, Hogy mily kietlen, puszta a világ*, Deríts fel édes — kedves hangjaiddal, Ha szivemen a bánat férge rág. Szeretlek! Hogy miként? Nem is beszélem, Nincs arra szó és nincsen gondolat. Oh mert te, lelkem fényes délibábja, Te adtad nékem boldogságomat. Oláh Béla. ReliaMUtáczló. Mit akartok, ti rémképek: Török Lázár? s te Nagy Sándor ? Megtört szemed, fagyos ajkad Mért gyanusit? miért vádol? Ahó ? . . értem ? . . Debreczennél ? . . De tudtam-e, én Istenem, Hogy téged ott megverhetnek*, Hogy hős harczod sikertelen ?! Te Demjanovich lábatörött, Mért fenyegetsz a mankóddal? . . . Mért kiáltod szüntelenül Felém dör^ő, hangos szóddal*, Hogy eladtam e szép hazát? Nem adtam én! . . . dehogy adtam! Csak a bőröm azt féltettem Muszkakéztől mondhatatlan! Meg aztán a hősi sereg Nem akart már tüzbe menni. Kihalt a nagy honszerelem . . . Szalmaláng volt — egyéb semmi! , . . Lánczos örvü ebek előtt Megriadott a nyulfalka — S ti vádoltok, hogy Görgei Szép hazáját elárulta ! Nem árultam: Istenemre! Nem hiszitek? . . . No, nézzétek : Itt az irat, — aláírták Negyvennyolczas hős vitézek. Kétszázheten igazolják, Hogy a helyzet tarthatlau volt. Nem adtam én el a hazát \ Nem sül reám e bélyegfolt! S ekkor az a hős Damjanics, Ki Aradon vérpadra szállt \ Ki harczolva száz csatában Küzdé a jog diadalmát, Fenn, az égnek fénylakában Bilincseit megzörgeti S zeng ajkáról a dörgő szó: «Áruló vagy te, Görgey! !» Sz.—i P. 'Sás8sadaissi-* gazdasági,-, szépirodalnai, hoMlap. »Munkács város hivatalos hirdetéseinek« a „munkácsi szinügy-gyámolitó-, és a munkácsi önkéntes tüzoltó-egyesületeknek“ közlönye. Minden a lap szellemi részét illető közlemények a „Munkács“ szerkesztőségéhez; előfizetési, hirdetési dijak és közlemények a kiadóhoz küldendők. MUNKÁCS.
