Munkács, 1885 (2. évfolyam, 10-52. szám)

1885-03-26 / 13. szám

pontja van. Ä Rákóczi-emlékeknek itt kell összpontosittatni, hiszen kiilömben is itt minden völgy, minden hegy, minden göröngy róla beszél. Munkács várával együtt élő emléke Rákóczinak, történelmének s hazaszeretetének. Itt melegedett át gyermeki szive a hazaszeretettől a hős anya kebelén, itt dörögtek fülébe először is a szabadság ágyújának hangjai, ide kell jönni a hamvaknak is megpihenni. Olyan e hely a Rákóczi-történelemben, mint Mózes csipkebokra. Szent föld, melyet ő maga szentelt meg tetteivel, áldozatával, vérével.

Felhívjuk azért mi is Beregmegye figyelmét a Máramarosban elhalt hangok felélesztésére. Méltóságosabb leend, ha a törvényhatóság veszi kezébe ez ügyet, s viendi a megvalósulás felé, de egyúttal Munkács város közönségének is figyelmébe ajánljuk. Ha szent a föld, melyen a szabadsághős járt, még szentebb lesz tisztelt hamvaiért'

T-AJXTtjQ-Y.

Klastromallja község1 iskola-ügye.

Mig Oroszvég községnek két iskolája is van: állami t. i. és felekezeti, addig Klastrom- aljának, melyben oroszajku ugyan, de mindenesetre magyar érzelmű polgártársaink laknak, fájdalom! isk Iája — tudtunkkal — egyáltalában nincs.

Elborzad az ember, ha olykor-olykor városunktól a Latorcza folyó jobb partján fölfelé menve, e község gyermekeit iskola, vagyis inkább iskoláztatás hiányában fel s alá szaladgálni, s úgy a téli, valamint a nyári iskola-időszak alatt is egyedül a halászat mesterségével küzködni látja. Sir a haza jövőjét s boldogságát egyaránt igazán szivén viselő magyar ember lelke, ha egy ily a folyó partján felfelé tevő kirándulás alkalmával — látva a szép számú iskolába való, de azt tán soha sem látott ifjú halászok működését —- elgondolja, hogy addig, mig más község gyermekei a kor kivánalmainak megfelelő nevelés és oktatásban részesülnek, e község gyermekei azon 5—6 gyermek kivételével, kik az oroszvégi felekezeti iskolába járnak, csaknem minden nevelés s oktatás nélkül — ugyszólva — úgy nőnek fel, mint vad fa az erdőben. A nevelés terén annyira hátra vannak e község gyermekei, hogy annak egyik legfőbb kelléke : az illemtudás — eltekintve attól, hogy a sz kásos köszöntést tán nem is ismerik — részükről teljesen hiányzik, azt sem tudják, milyen fán terem.

Es ez nem tegnapi, se nem mai hiba! Lehet, hogy olyan régi, mint maga a község. Rajta, mely bizony bűnnek is beillik, ha azt akarjuk, hogy e község tanügyén végre-valahára leudiíve legyen, segitenünk kell és pedig gyorsan, ha lehet, még — ma- Hisz úgy a felebaráti, valamint a

Egy idős úri ember megy a templom felé, s a mint a leány mellett elmegy, ránézett. A szép czigány leány felemelé barna arczát s égő fekete szemeit.

— Hogy hivnak leány ?

— Cleopatra, uram.

S hangja szelíd, nem követelő, czigányos volt.

— Hol kaptad ez arczodhoz igen, de gúnyádhoz nem illő királynői nevet ? Munkát vártál ?

— Igen, uram.

— Szolgálni nem adarsz?

— Ki fogadna fel egy ilyen rongyost és czigányt ?

— Jer utánam, — csak minél távolabb.

S elvezette egy szép úri lakásba, hol az úrnő szintén jóindulattal fogadta, fel kellett öltöznie az úrnő által adott egyszerű, de tiszta ruhákba, s midőn az öltözködés után a tükörbe nézett, alig ismert magára. Az úri asszony jóindulattal mosolygott a leány bámulatán, s kikérdezte családi viszonyait.

Cleopatra, vagy mint közuyelven nevezték : Lapát, helybeli születésű volt, atyja vályogvető rendes foglalkozásában, t. i. mikora fogházi állapotok megengedik, anyja pedig segít férjének hol ott, hol itt. a körülmények szerint. Az előtt szegényes, de tiszta ruhákban járt Lapát, mert jegyese egy prímás volt, Peti, a ki sokat áldozott érte. Azonban az esküvőt halasztani kellett, mert fiatal volt a leány, a fiú pedig még

hazaszeretet is méltán s jogosan megkívánja, hogy

ne engedjük, hogy egy község, melyben legalább is 20—25 tanköteles gyermek van. szellemileg tönkre menve, elsatnyuljon, s teljesen elveszszen. Igen, hassunk oda, tegyünk meg mindent, hogy Klastromalja ártatlan csemetéi is — a gyermekek, ha hamarább nem, legalább a jövő 1885 6. tané kezdetén kellő s biztos iskoláztatásban részesüljenek.

Hogy azonban a klastromaljai tanköteles gyermekek, ha hamarabb nem, legalább is a jövő tanév kezdetén az iskoláztatást illetőleg jobb sorsban részesüljenek, kell, hogy e községnek minden áron saját iskolája és tanítója legyen; igen ám, de e község arra, hogy önerejéből iskolát építsen, s azt ugyancsak önerejéből ta itóval is ellássa, az 1868-iki XXXVili. t.-cz. 44. §-a által — nem lévén 30 tanköteles gyermeke —- nem szorítható, maga pedig, mint semminemű földbirtokkal nem rendelkező, a szó teljes értelmében egyáltalában képtelen. Annyira földhöz tapadt szegény nép lakja ezen községet, hogy ha a közvetlen mellette levő csernekhegyi szent- Bazilról czimzett monostor, melynek a 48. előtti időkben jobbágya volt. ma pedig csaknem kivétel nélkül napszámosa, anyagilag nem segítené, nem adna neki évről-évre egy-két holduyi munkára való, vagy épen feles földet, tán még a mindennapi kenyere sem volna meg. Mióta csak a monostor fennáll, e község lakosai — mint biztosan tudjuk — ugyszólva tőle nyeri minden megélhetési terményét, a kenyértől le egészen az utolsó burgonya-fiuig; ennek köszönheti, hogy még exisztál, s hogy a jövőbeni exisztencziára mindaddig kilátása van, mig a monostor fennmarad, s abban egy szál szerzetes lesz.

Ha tehát Klastromalja község lakosai a csernekhegyi monostortól nyerték és nverik az anyagiakat, a mindennapi kenyeret, mily szép, mily nemes, a hazaszeretetet illetőleg minő magasztos tett volna az, ha gyermekei is, melyek mint mondók, a nevelés terén nagyon is hátra vannak, tőle nyernék az anyagiakon kívül a szellemieket is — a tanítást! Mi még emlékszünk azon boldogabb időre, midőn e kis községet teljesen a mouostor látta el úgy az anyagiakkal, valamint a szellemiekkel is. Röviden: a monostor tantermet és tanitót is adott nekiek.

S ha ez igy volt régebben, tán ezelőtt csak pár tizeddel; ha a csernekhegyi monostor az anyagiakon kivfil nemcsak tantermet, de egyszersmind egy szerzetes-tanitót is adott Klastromalja községnek, mi bátrak vagyunk hinni: hogy azon esetben, ha t. i. ezen rendkívüli hazafias tett újbóli felélesztésére a szent-Bazil-rend hatóságilag felkéretnék, a kérelmet, mint a nemes tettek leg- nemesbikét, nem utasitaná vissza, nemcsak, de sőt ellenkezőleg a legnagyobb öröm s odaadással felkarolná. - Hisszük s reméljük, hogy ha a szerzet az annyiszor érintett Klastromalja község iskolájának ismételt vezetésére felhozott utón felkéretik, a szerzetnek ujonan kinevezett

nem volt sor alatt. Mikor pedig odament, ott is marasztották, s a mije volt eladta, s a pénzt átadta a leány szüleinek, hogy gondot viseljenek reá s meg ne bánt ák, mert jaj lesz a fekete bőrüknek. Egy darabig ment is valahogy, de egy idő óta szidás és verés a napi kenyere.

— S mié t ?

— Mert nem akartam a madai czigánypri- máshoz menni, aki nagy gazda s derék legény.

— Nem szereted ?

— Kettőt nem lehet szeretni, én Petit szeretem.

— Talán ő már el is felejtett.

A leány felelet helyett megingatá szép fejét. Nem lehet az.

— De ha ő elfelejtett, feledd te is. Most már nem leszelsz nyomorban, itt fogsz lakni nálam, s a milyen hű voltál eddig a szeretődhöz, légy olyan hű ezután én hozzám!

— Én hűséges leszek.

Jó dolga volt a czigány leánynak, szerették a háznál, az úrnő meglepetve látta, hogy a bizonyos meghatározott konyhanemüekért kiadott pénzből ez a leány még vissza is hoz, ez nem teszi félre, ez becsül tes leány, munkás, szófogadó. Tudta kedvét keresni az úrnőnek, s a háznál levő egyetlen, de beteges urfinak. Az urfi mindig tudott vele valamit beszélni, ha kiment a piaczra, hozatott valamit, ha a kertben volt, virágot kért. ha hideg volt, meleg ruhát vétetett neki. A gakormányzója, kineveztetésének emlékét nem pecsételhetné meg hazafiasb, magasztosabb tettel, mintha kormánytanácsosaival együtt minden áron oda hatna s működne, hogy a szóban levő felekezeti iskola már a jövő tanév kezdetével, a monostor valamely e czélnak megfelelő helyiségében megnyittatnék.

Adja a nemzetek Istene, hogy őszinte szivünkből fakadt legőszintébb szavaink ne hangozzanak el a pusztában, hanem testté válva, a szent-Bazil-rendi szerzet ftdő kormányzóját a szent ügyek ezen legszentebbikének leendő felkarolásáért egy másik czikkünkben nemsokára a legmelegebben üdvözölhessük. — Úgy legyen!

Nyílt levél

t. Hollósy h-ván urnák, a „Közérdek“ szerkesztőjének Már amar os-Szigeten.

Mélyen tisztelt uram!

Köszönettel vettem a megifjodott és megizmosodott „Közérdek“ első számát, melylyel közelebb megtisztelni ínéltóztatott.

Osztom a lap nézetét Rákóczi fejedelmünk porainak használ hatását illetőleg, habár a mozgalom általános megindításának idejét még nem látom elérkezettnek.

Felmerül e tárgy itt-ott minden tavaszszal, és mi. talán önkénytelenül is, hírnökeivé leszünk a szabadság szellemének, mely. hogy hol rejtőzik, a szív mélyén-e vagy az egek magasságában, megmondani nem tudjuk; de ha jelentkezik a kikelet, és végig fuvall lehellete napkelettől napnyugatig: érezzük, hogy képesek volnánk levetkezni a föld porát, és ezen csak félig ismert, de hőn óhajtott érzelem szolgálatába szegődni, akkor mi ezt a szellemet megszemélyesítjük és azonosítjuk a nagy fejedelemmel, kit a szabadság kivívásának küzdelmében, a hazaszeretet érzetében igen, de utánozni képesek nem vagyunk.

Ez az oka, hogy időnkint, vágyván a szabadság után, vágyunk a szent hamvakat hazaszállítani, remélvén, hogy e kifejezhetlen vágy ez által kielégítést nyereud.

Lelkesedésünkben azonban megfelejtkezni látszunk egy dologról, egy mulasztásról, mely nem a mi hibánk, de a mely mégis a mi bűnünk lehetne, ha a mulasztást pótolni nem igyekeznénk.

Rósz néven veszi szerkesztő ur, hogy az „állandó választmány“ a Munkácsy és Ruttkay hazafias indítványát szó nélkül mellőzte. Hason szellemben nyilatkozott pár fővárosi napilap. Erre vonatkozólag és fentebb kijelentett állításom igazolásául, hogy t. i. a hamvak hazaszállítása végett megindított mozgalmat korainak találom, kivánolc nyilatkozni.

Tapasztalhatta ön is és tapasztaljuk mindnyájan, hogy hason-zellemü indítványaink a jelenlegi intéző köröknek, nem rósz indulatu maguk- tartásán, nem hazafiatianságán, de apathiáján törnek meg. így vagyunk a Rákóczi-kultussal is. En nemcsak hiszem, de megvagyok győződve, hogy ha az önök „állandó választmánya“ ismerné a Rákóczi-inozgalmak történelmét, ha nyujtatnék mód és alkalom behatolni a fejedelem szivének és lelkének mélvébe, hogy láthatóivá legyen az önzetlen áldozatkészség, a rajongó hazaszeretet és a nemzet jobbjainak hitébe vetett csalódás fájdalma, a csendes visszavonultság és megnyugvás a mindenható végzésében, akkor az indítványt nem

vallérok, kik eddig látták, azt mondták „csinos more,“ most azt mondák „szép barna,“ s ugyan szeretnének körülte 1 egyezkedni, ha lehetne. De nem lehet.

Az úrnő, ki nevezetes volt a kis városban arról, hogy cselédjei nem igen szokták odahagyni, valamint arról is, hogy nőtlen s hajadon cselédjeit, ha lehetett, „összeboronálta,“ gondolván, hogy a családos emberek jobbak.

Lapátot egy hetyke magyar legénynek, a parádés kocsisának szánta, miután megtudta, hogy kocsisa szerelmes a leányba.

Az efféle czélozgatásokra a leány nem szolt semmit, hanem hamar igyekezett kifelé, talán hogy megerősítse a szivét, hogy hű maradjon a régihez, a távollevőhöz.

Kölcsönös megelégedés közt telt el mintegy másfélhónap, midőn egy októberi reggel, amint a piaczra megy a czigány leány, szembe lát jönni egy katonát. — Barna volt a fiú, s jól állott rajta a katona ruha, hozzásimult arányos termetéhez. A leány nem nézegetett, de elakart menni mellette, midőn az hirtelen átölelte, s egy hatalmas csókot» nyomott ajakára. Az önkénytelen sikoltás után örömmel ismerte fel, hogy a katona a várt Peti.

(Vége köv.)