Munkács, 1885 (2. évfolyam, 10-52. szám)
1885-03-19 / 12. szám
12. szám. Munkács, 1885. márezius jió 19. II. évfolyam. Előfizetési ár: JT f Hirdetési díj: Egész évre .........................4 frt. t jBB® ^1|P® v Hivatalos hirdetéseknél : minden Y ^ Félévre . . 2 frt. |> g || ^ |S l||^ ^ egyes szó után i kr. Azonfelül í —— A IVp^ lW H H S3 ÍÍ A S Bs ||Íj ^> Kiemelt díszletük s körzettel el- ^> ^8Tes Szám ára 10 kr. i fij isY aj j|l| gB || A w 1 E|||1|B ||f III Bl X látott hirdetményekért térmérték 4 % I wM I I i i »1 llf 1» m Hl H ^ szerint, minden négyszög ctméter ^ 4 nyílt-térben^ mindé?] garmond ^ B VBR B H H B iHS Bjj B B fi B A után j kr. számittatik. | Megjelenik minden csütörtökön. | JL ¥ JL \J iL 1 n na JLb# I ÍJ AllandmSy nyuSSckedv“" deJai-n gasdaságlv ssé;pi^©dal,ö3á fe,©feilap« »Munkács város hivatalos hirdetéseinek^ a „munkácsi szinligy-gyámolitó-, és a munkácsi önkéntes tűzoltó-egyesületeknek“ közlönye. Minden a lap szellemi részét illető közlemények a „Munkács" szerkesztőségéhez; előfizetési, hirdetési dijak és közlemények a kiadóhoz küldendők. Felelős szerkesztők: Csomár István. G á t li y Géza. Uszkay Bálint. Miként terjesszük a magyar szellemet?! (gljánlva a megyei magyar közművelődési egyesület figyelmébe.) Magyarország Európának egyik legvegyesebb ajkú népekből alkotott állama. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 37 vármegye van olyan, hol a tiszta magyarság- számaránya kevesebb, mint a többi vegyes nemzetiségeké, s ha a magyar faj ily kedvezőtlen viszonyok daczára is fenn képes tartani domináló helyzetét, az szívós természetének, helyes politikájának s legfőképen azon körülménynek köszönhető, hogy a hazai intelligenczia — leszámítva a nemzetiségi ábrándozók elenyészőig csekély részét — szivvel-lelekkel magyar s őszinte hive a magyar állam- egységesités magasztos eszméjének. Legutóbbi kormányunk ez irányban oly tevékenységet fejtett ki, hogy az előtt kénytelen meghajolni minden elfogulatlanul ítélő, legyen bárminő ellenzékhez tartozó is; de io év vajmi csekély idő századok mulasztásainak helyrepótolására! A megkezdett magyarositó eszme sikeres keresztülvitelére, mely már ez ideig is oly lelkes buzgalommal karoltatott fel az ország különböző vidékeinek közönsége által, csekély erő bármilyen kormány is a társadalom önzetlen, s áldozatot nem kímélő segítsége nélkül. Minden magyar által elérni óhajtott czél különböző fajú és nyelvű honfitársainkat érzelemben, nyelvben megnyerni hazánknak. Jól tudjuk azt mindnyájan, hog-y ha most, a nemzetiségek összpontosításának korszakában nem egységesítjük Magyarországot, nem leszünk képesek azt megtartani a jövő ezredévre unokáink számára azon egységes állapotában, melyben az őseink áltai szent örökség gyanánt reánk hagyatott. Régi idők lelkiismeretlen kormányzói ahelyett, hogy Magyarország erősítésére törekedtek volna, inkább szerte- huzás viszály magvait hinték el a különböző fajú népek között. Sok ideig tartó nézet volt az Bécsben, nemzeti boldogtalanságunk gyászos emlékezetű városában, hogy csak úgy lehet Magyarországot megtartani, ha a különböző fajú lakosokat egymás ellen uszítják. Ez ördögi politika terhét is kibírta Magyarország, s ma már háborithat- lanul végezheti a különböző nemzetiségek meghódításának magasztos munkáját. Nem akarunk félreértetni e szóval: hódítás; nem azon értelemben értjük mi ezt, mint értették a történelem világhódító zsarnokai, kiknek fegyverét tűz, pusztulás, éhség, döghalál követték mindenütt, merre a balsors vezette őket; nem durva nyomással, zsarnok erőszakkal hódítunk mi, az ily eljárás ellenkezik a magyar faj lova- gias természetével, de hódítani kivánunk szeretettel, szabadsággal, jóléttel s a szellem fegyverével. Zólyommegyében alakult egy társaság Grünwald Béla, országos közéletünk egyik kimagasló alakjának vezetése alatt, mely a magyar népies irodalom szláv nyelvre való átültetését tűzte ki feladatául. Ez a leghathatósabb szer, szerintünk, a nemzetiségek meghódítására. Ha az a nép, mely elhanyagoltatása miatt ma még nyelvünkkel nem ismeretes —- saját anyanyelvén ismeri meg nemzetünk gyönyörű történelmét, szabadsághőseink lélekemelő tetteit — kedvet fog kapni nyelvünk elsajátítására. A mi ruthén népünk nagyrésze olvas, de a latin írást vagy betűt nem ismeri. Elhalmozzák őket ó-szláv szent históriákkal, imakönyvekkel, a mikből ugyan ápolja vallásos érzületét, de azt a hazát, melynek léteiét köszönheti, soha nem fogja megismerni. A gyermek tanul ugyan az iskolában egy kevés történelmet, de az iskola porát lerázva magáról, elfeledi még azt is, vájjon tanult-e Magyarországról valamit. A mi ruthén népünk beolvadását legfőképen akadályozza, hogy hazáját nem ismeri. Rákóczyt imádja ugyan, de már azt nem tudja, ha magyar volt-e ez a szeretett fejedelem, vagy más nemzet fia. Hall ugyan magyarokról, de minthogy nem ismerős az ország történelmével, nem forr vele össze, sőt inkább elvándorol lelke egy hatalmas, 80 millió lakost számláló nagy birodalom felé, s örömmel telik el szive, hallva annak nagyságát, mert hite szerint az a nagy nép az ő nyelvét beszéli. © As utolsó tiz.* — Moser. — Varsón egy ezred esküvel fogadta: Nem fognak lőni a szent harcz alatt. «Szuronyt a kézbe, jelt rohamra, dobos! Szuronyszegezve harczolunh mi csak.» — S a hon keblén egy fájó húr rezeg, Neved hallván, óh leghó'sb ezer ed! — Midőn Prágánál lelkesülve küzdénk, Lövést közülünk egyikünk se tett *, S midőn a barbár ellen vére omlott Szuronyt szegeztek csak a hős kezek. Kérdezd Prágát, ő megfelel neked : Mi voltunk ott, negyedik ezer ed ! Tüzet okádva tört reánk az ellen Osztrolenka gyászhalmai alatt, Vad szivöket mi mégis megtaláltuk: Szuronynyal vágtunk ölni tért, utat. — Kérd’ Osztrolenkát, s lesz a felelet: Mi küzdtünk ott, negyedik ezer ed! A Visztulánál bár sok hős esett el, Szurony villant csak az elleu előtt*, S bár bujdosás lett érte csak jutalmunk: Eskünkhöz híven, egvikünk se lőtt. Kérd’ a Visztulát, s igy felel neked: Ott vérzett el a leghó'sb ezer ed! Elveszve mégis, rabigában a hon ! Ne kérdezzétek, ki nyűgözte le. — — Hazátlan már a lengyel, — és ha él is : Keblében folyton ég, sajog sebe. — — S hol legsajgóbb az? — te jól esmercd, Óh Lengyelhon, negyedik exreded! Bajtársak! béke lengjen hamvatokon, Ti a honért már elvéreztetek! A mi sebeink még mindegyre égnek, — Es ez kinosb, mint hősként halni meg. Ó küldj halált, szabadság istene! Kér, egy ezrednek utolsó tize .... A rabhazából, sötét, ködös éjben Idegen földre kis csapat vonul — „Ki vagy“ — hangzik a határon feléjök. Mire megállnak mozdulatlanul, — S egy mond: „űzött, hazátlan bujdosók, Egy ezeredből tizen az utolsók !u — — — Tarnóczy Tivadar. A munkácsi dalegylet hangversenye. i885. márezius i5-én. A nemzeti kegyelet évről-évre megemlékezik azon nagy napról, mely ezelőtt 37 esztendővel, a rabigába görbedt magyar hazára felderité a szabadság ékes hajnalát; minden évben köt egy-egy koszorút hálás megemlékezése virágaiból azoknak sirhalmára. kik az óriási küzdelemben kidőltek, s küld egy áldó imát azoknak szendergő porai fölé, kiket a „névtelen félistenek“ neve alatt tisztelve említ a történelem, s akik ismeretlen bozót-benőtte hantjaik alatt nyugoszszák a dicsőség örök álmait. Mi volt e nagy nap a magyar nemzetre nézve ? csak az tudja megmondani, ki ismeri azt a végtelen uyomort, melyben a nemzet az idegen kormányok járma alatt nyögött, midőn millióknak imája igy szállott a magas menny boltja felé : «Óh népek istene, Küldj el reménysugárt!» A gondviselés végre megszánta a nemzetet’ s a reménysugár c-akugyan derengeni kezdett. A szolgaság homályos éje mind világosabbá lett, hol a szellem s a hazaszeretet fáklyája bevilágitotta az utat., míg egyszerre felgyűlt, hazánk egén a legfényesebb hajnalcsillag, 1848 márezius 15-ike, midőn az önérzetre ébredt nemzet megrázta izmos karjait s a bilincsek csörögve hulltak lábaihoz ... és beragyogta a Három bérez ormait a diadalmámor közt kelő legszebb napsugár, a szabadság! Sötét napok jöttek később a hazára, de a szabad eszméket többé elnyomni nem lehetett; míg végre dicsőségesen uralkodó királyunk, sza- kitva tanácsadóinak irántunk tanúsított vak gyűlöletével, előítéleteivel: — 1867-ben visszaállitá alkotmányunkat ... Ez is a 48-as idők következménye volt! . . . Azért tehát, inig a Tisza partjain egyetlenegy magyar kebel dobog, 1848. márezius 15-éuek emlékét ki nem törli a szívből semmisein! * * * Az 183O—31-iki lengyel szabadságharcz idejéből.
