Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 14. 1664-1669 (Budapest, 1889)

28. fejezet: 1664-1669 - I. 1664. decz. 9. Kolosvári delegatio

»Kicsoda az közülünk — mond egy krónikaíró a vasvári békére czélozva — ki a ninesent valósággá tehetné?« Ez a pár szó híven jellemzi az akkori magyarság közhangulatát, melynek jól felfogott érdeke kívánta lehetőleg enyhítni a béke rossz következményeit, hiszen a sérelmes pontok végrehajtásának meggátlására gondolni úgy sem lehetett. Székelyhíd lerontása kényes kérdés volt. Apafit Ígérete kötötte s a császártól támogatást várni nem lehetett. De az a pontja a békének, mely ezt elrendelte, egy nagy terűlet vitális érdekeit sértette, mert az az egész terűlet, mely a várhoz tartozott, a töröknek szabad zsákmányul volt átengedve. S hogy ennek mi a jelentősége, épen az ő közvetlen szomszédságuknak, Várad tartozandóságának, szomorú példájából láthatták a székelyhídiak, kik komoly ellenállásra készültek. Teleki és Ispán, kiket a szász-régeni országgyűlés nov. 13-án

2) küldött vissza Szathmárra, minden oldalról sok nehézséggel találkoztak. Az erőd lerontásának kérdéséhez egy új járúlt: a havasalföldi vajda ügye, kit a porta székétől akart megfosztani, azért, mert a lezajlott hadjáratban titkon a keresztyénekkel tartott. Őszinte, kétszinűség nélküli támogatást egyik ügyben sem találtak Rottalnál, de a dolgok rohamos fejlődése siettette a megoldást. A havasalföldi vajda neje terhes állapotban Erdélybe szökött, s itt egy leánygyermeket szült. A török az asszony kiadatását követelte s csak nagy M Páskó Kristóf emlékirata. Nemz. Múzeum: Tanyogi-gyűjtemény. 2) Az Orsz. Emlékek XIIÍ. kötetének 155. lapján clecz. 13. áll nov. 13. helyett.