Fraknói Vilmos és Károlyi Árpád (szerk.): Monumenta Hungariae Historica 3. Monumenta Comitialia regni Hungariae 10. 1602—1604 (Bp., 1890)
V. A TÓTORSZÁGI GYŰLÉSEK 1602–1604-IG.
í 6 02 —1604-IG, 623 VIII. Az 1603. augusztus 17-dilci zágrábi gyűlés. A legelső ügy, a mely e gyűlés tanácskozásai tárgyát képezé, előkelő fontosságú: a horvát-slavon végvidékek ügye. A végvidéknek a báni hatóság alá való helyezését a horvát-slavon rendek 1608-ban nyiltan követelték és e követelésnél részben az 1 608. február elsején a magyar és osztrák rendek közt kötött szövetségre, részben a bécsi béke 9. és 10. czikkelyére támaszkodtak. A mi 1606-on túl nyilt követelés volt, az 1606 előtt óhajként már nem egyszer nyilvánult vala. A görög-keleti vallású ráczok (»vlachi) tömeges betelepítése és a végvidéki hadi erő növekedésével a német kapitányok megszilárdult állása, a slavon megyékkel és a bánnal szemben sokszor erőszakos állásfoglalása oda vitték a dolgot, hogy »a horvátok (^slavonok) saját hazájukban kezdették magukat nem egészen otthoniasan érezni. A németek ellen védelmet keresve, a magyarok karjaiba vetik magukat — mondja Bidermann 2) — és igazuk volt. Ezt az érzést, ezt az óhajtást híven tükrözi vissza az 1603. augusztusi zágrábi gyűlés legelső határozmánya. Fölolvasták a rendek előtt a királynak egy mandatumát, mely azt kivánta tőlük, hogy Ferdinánd főherczeget a végvidék »directora« gyanánt ismerjék el s iránta azzal a tisztelettel viseltessenek, mint néhai atyja, Károly főherczeg iránt. »A slavon rendek — így válaszol a parancsra a zágrábi gyűlés végzése — ő felsége parancsa ellen cselekedni nem akarnak ugyan, de a magyar országgyűlés nélkül semmi bizonyosat nem határozhatnak ; azért, majd ha magyar országgyűlés leszen, utasítást fognak követeiknek adni, hogy a fölség e parancsát ott szóba hozzák s az ott hozandó végezéseknek engedelmeskedni fognak.« A kérdés ilyetén, közjogi szempontból egyedül helyes 0 Lásd Bidermann Geschichte der oesterr. Gesammt-Staats-Idee most megjelent II. részében a 216. lapon mondottakat. 2) Id. m. II. 215.