Fraknói Vilmos és Károlyi Árpád (szerk.): Monumenta Hungariae Historica 3. Monumenta Comitialia regni Hungariae 10. 1602—1604 (Bp., 1890)

II. A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉS 1603. MÁRCZIUS HAVÁBAN.

Azoknak a várakozásoknak, a melyeket kormány és nemzet az 1602-diki hadjárathoz kötött, a királyi hadak fővezére, Rossvurm, épenséggel nem tudott megfelelni. SzékesFejérvár, melyet nagy nehezen sikerült visszafoglalni a töröktől, rövid idő múlva, 1(502. augusztusában, épen a mohácsi ütközet évfordulóján, ismét török kézbe esett. Akár a német őrség hűtlensége miatt történt ez — mint hazai források mondják, — akár a miatt, a mit a király szemére is vetett a magyar rendeknek, hogy t. i. az országgyűlés által megajánlott magyar hadi nép nem tette meg kötelességét Fejérvár alatt: a veszteség érzékeny vala s koczkáztatta volna az u. n. »hosszú háború« eddigi összes gyümölcsét, ha egyrészről nem sikerül Nadasdy Ferencznek és Thurzó Györgynek Adonyt, Földvárt, Paksot meg Tolnát az év vége felé hatalmukba keríteni s ha másrészről Rossvurm Hasszán nagyvezér távozása után a roszúl erődített Pestet el nem hódítja a töröktől. Igaz ugyan, hogy Pest várának, e kis rom- és sárfészeknek, birása Fejérvár elvesztésével szemben nem volt reális haszon, mert Fejérvárral újra egy hatalmas terület jutott volt török fenliatóság alá, míg a Pest városába vetett német őrség hatalma alig ért tovább a landsknechtek lándzsája hegyénél. De a morális értéket Pest bírásától el nem tagadhatjuk. Barát és ellenség tudta, hogy az ország szivének egyik kamarájába a kereszt fészkelte be magát, s hiába tekintenek a büszke Buda karcsú minarettjei oly megvetőleg a túlparti kis váracsra: a budai basa érezte, hogy Pestnek az erkölcsin kívül stratégiai értéke is van. Adjuk hozzá ehhez az említett két magyar vezérelfoglalta dunamenti helységeket, vessük őket a tőlük függő területtel együtt a mérleg egyik serpenyőjébe, tegyük a másikba az elvesztett koronázó város értékét, s látni fogjuk,