Meisner Heinrich Ottó: Ujkori oklevél- és irattan (Budapest, 1954)
Második szakasz
'kezdetétől fogva szüntették meg. Ettől kezdve a teljes /nagy/ cim /"Grosser Titel"/ alkalmazása olyan oklevelekre korlátozódott, ^melyeket a oírn tulajdonosa saját aláírásával végre is hajtott. Ez még mindig tekintélyes számát képezte az okiratoknak, elől ismét a törvénye lik el, amelyeket most hivatalos törvény gyűjteményekben történő kinyom a tásuk által /a Bulletin des lois de la République, 1793 * Hivaialos uidósitás a Köztársaság törvényeiről, mintájára/ hirdettek ki, 03 a törvények külpolitikai párdarabjaival, az államszerződések jóváhagyásaival /ratifikációival/. De ide tartoztak ezentulisa nagyszámú, kegyes elhatározásbői fakadó okiratok ós nem utoljára a "legmagasabb rendeletek " /iaierhöchste Verordnungen/, amelyek révén az uralkodó az őt megillető vég rehajtó hatalom gyakorlásában személyesen résztvett. Ezek az uralkodói rendeletek - a régi udvari leiratok /"Hofesreskripte"/ utódai, már amennyire azok elvontan általános utasitások voltak - az egyes országos alkotmányok bevezetése óta államjogilag élesen elkülönültek a formális értelemben vett törvényektől , amelyek csak az egyeduralkodó és a népképviselet közötti megegyezés révén jöhettek létre, mig az abszolutisztikus korban mindkét fogalmat azonos értelemben használták, úgyhogy pl. az 1794-i iltalános Porosz Országqs Törvényben /Allgemeines Preussisches Landrecht/, de egyébként is 1848 előtt"törvónyes rendeletekről" beszélünk. Ha ezzel szemben azon bizonyíts'fogalmi különbség ellenére az alkotmányos államban a törvény bevezetése igy hangziki "Mi N 0 , Isten kegyelméből.... az országgyűlés mindkét házának hozzájárulásával elremdelJük", ezt mint az alkotmányosan monarchikus-kormányzási mód egy tipikus viszszavercfltésének kell tekintenünk, amely kormányzási mód az államfőnek meg- . hagyj a, hogy a törvényt parancs formájában adja ki /"Gesetzesbefehl"/,arra a dogmára támaszkodva, hogy a hatalom teljessége quoad substantiara /a lényeget illetően/ mint eddig, ugy ezután is az egyeduralkodó személyében egyesitve maradt, és ő csak a hatalom gyakorlásában /quoad exercitium « . gyakorlást, alkalmazást illetően/ van kötve az országgyűlési tényező együttműködéséhez, miért is a dolog mibenlétét igy is lehetett fogalmazni: "A törvény az alkotmányos országos képviselet helybenhagyásával kibocsátott rendelet." /Gneist./ Az igazságügyi hatalom birtokosára való vonatkozással is nemsokára ismét régi jogaiba lépett a személyes Írásmód. Éppen egyes különálló német államok alaptörvényei szögezik le azt a tételt, hogy az Ítéleteket és birói végzéseket a király /herceg stb./ nevében kell kiadni és végrehajtani, minek okából még egy elsőfokú.- bíróságnak tyokperben hozott végzése is a homlokán viseli ezt az epithetón ornans-t, másrészről viszont az uralkodói névvel való szerencsésen megszüntetett visszaélés ismét lehetséges volt most már a monarchia fennállásának végéig. Az egyszerűsítésre - ami a kancelláriai iratnál már végbement irányuló kényszer a kancelláriai irat mellett egy más irat féleség keletkezését segitette elő, ez volt az u-.n. dekrétum /vagy rezoluciő » határozat/ e Ezen egy harmadik személyben /stilo relativo * jelentést tevő, előadói Írásmód/ fogalmazott felsőhatósági utasítást értünk. Az objektív /tárgyi/ oklev'élformáról van itt szó. A"határozat"/dekrétum/ családfája a római császárok korában gyökerezik*.-A.constitutiones principum osztályába tartozó "Határozat"-ok császári Ítéletek voltak a császárt, illető rendkívüli bíráskodás /cognitio extraordinaria/ alapján, amely bíráskodásért kérvénynyel /Supplik/ folyamodtak. A római joggal együtt a kérvényezést és "határozatok" hozását /Supplizieren und Dekretieren * szupplikálást és dekretálást/ is átvette /felújította, "recipiálta"/ a német területek újkori abszolutisztikus fejedelmi és hivata'lnok-állama. Ekkor az uralkodó határozata../mindig "Dekret" - dekrétum - értelmében/ a következő lehetett:
