Trócsányi Zsolt: Törvényalkotás az Erdélyi Fejedelemségben (Budapest, 2005)

II. A rendek jogait szabályozó törvények

1559. júniusi törvény egy rendelkezése) az országban állandó lakhellyel nem rendelkező' kereskedők működésének eltiltása. Az 1585. szeptemberi VII. tc. már engedélyezi a görög, olasz kereskedők erdélyi tevékenységét (de csak a fejedelem jóváhagyásával és azzal, hogy aranyat, tallért azok se vigyenek ki). Pár évre rá pedig, a nagy rendi előretörés kezdetén, az 1586. decemberi XXIII. tc. azzal a premerkantilista indokolással mondja ki a görög és más külföldi kereskedők szabad mozgását Erdélyben, hogy „nem a szűk, hanem a bő marha teszen olcsóságot" (csak a szász városok kiváltságait kívánja sértetlenül hagyni, és azt köti ki, hogy a külföldi kereskedők aranyat, tallért ne vigyenek ki az országból, és árujukat ne drágítsák). Három évre rá a rendek a kísérlet sikertelenségét kénytelenek megállapítani: panaszuk szerint a görögök drágítják az árakat, a csizmadiáktól nyereségre vásárolják fel az árut. így az 1591. novemberi XXIII. tc.-el kettős értelemben is korlátozzák őket: az Erdélyben házat és jószágot nem bíró külföldi görögök ne jöhessenek beljebb a letevő helyeknél, az Erdélyben lakók viszont annál kijjebb ne menjenek, és azok is csak „török marhával" kereskedjenek. Vitéz Mihály ideje után pedig kifejezetten politikai indokolással szorítják ki Erdélyből az idegen (görög, román, török, dalmát, örmény stb.) kereskedőket, az ő kémkedésükben látva „az elmúlt nagy romlások" fő okát. Az 1600. október-novemberi II. tc. csak a letevő helyekig (Karánsebcs, Talmács, Rozsnyó, Prámár, Radna, a két román fejedelemségből való románok számára Brassó, Szeben és Beszterce) engedi be őket. (Rákóczi Zsigmond korában is hoznak két törvényt a külföldről árut hozó kereskedőkről, minthogy azonban ezek nem evidensen külföldi kereskedőkről beszélnek, másutt ismertetjük őket.) I. Rákóczi György egyetlen ilyen törvénye (az 1635. május-júniusi LI. tc.) bizonyos engedményeket ad az állatkereskedelemben a külföldi kereskedőknek. Csak az 1650-es években fordul feléjük ismét a figyelem: előbb arra kötelezik a zsidó és görög kereskedőket, hogy megkülönböztetésül állapotuk szerinti ruhában járjanak, ne „katonai" öltözékben (1650. márciusi XXVII. tc). Az 1654. január-februári III. tc pedig eltiltja attól az idegen kereskedőket (elsősorban a zsidókat), hogy idegenből behozott árut vásároljanak Erdélyben (maguknak kell azt behozniuk külföldről). 1665 májusában (XXIX. tc) a lábasmarha kereskedelmi célokra való vásárlását tiltják el nekik. Az 1675. május-júniusi VII. tc pedig ismét csak a határszélekre szorítja vissza a görög, örmény, török és más külföldi kereskedőket: Brassónál, Szebennél, Szászvárosnál, Bánffyhunyadnál nem jöhetnek beljebb, a melléjük kalauzul szegődőkre vagy az őket bebocsátó harmincadosokra halálbüntetés vár, salvus conductust senki se