Trócsányi Zsolt: Törvényalkotás az Erdélyi Fejedelemségben (Budapest, 2005)

III. A kormányzatot illető törvények

márciusi XX. tc. Az utóbbi gyűlés XXV. tc.-e (a régi gyakorlatra hivatkozással) mentesíti a Királyföldet a Vízaknára való közmunkától (fenntartva Szclistyeszék ily kötelezettségét), ezt az 1638. április-májusi XVII. tc. mondja ki újra. A kősónak a régi méretben való vágatását írja elő az 1670. decemberi XII. tc; az 1675. május-júniusi V. tc. már kifejezetten a só „kisebb quantitásban" vágatásáról beszél. Az 1671. november-decemberi XXX. tc. csak általánosságban rendeli el az aknák „állapotjának" a sóvágásban és más tekintetben is a Rákóczi-kori karba állítását. Sóbányáknak a fiscus számára való visszavételéről egyetlen törvény intézkedik, az 1665. szeptemberi XIII. tc. A dolog előzménye egy rendi kísérlet az ország súlyos pénzügyi problémáinak megoldására: az országgyűlés a portai sarc fizetésére rendelte a tordai, kolozsi, vízaknai és széki bányák jövedelmét, és rendi igazgatás alá adta e bányákat, „de látjuk, hogy többre semminemű haszonvétel belőle ki nem jött magunk számára", és ezért visszakínálja őket a fejedelemnek (azzal, hogy az aknák jövedelméből fizessen bizonyos összeget az adóba), és az vissza is vállalja. A tengelyes sószállítást célzó törvényhozás élén egy 1630. január-februári mentesítő törvény áll (a LXIV. tc. Aranyosszéket szabadítja fel a rákényszerített Torda-Marosportusi sószállítás alól). Az 1638. áprilismájusi gyűlés két törvénye különböző visszaéléseket töröl cl: a XXIV. tc. a szegénység sószállításra kényszerítését (aki akar, pénzen vállalhassa); a XXVIII. tc. a sószállítókon vám vételét. Az 1643. április-májusi XXXV. tc. a bagaricás szekereket mentesíti a fiscalis sóhordástól. Az 1649 eleji rendi előretörés szinte magától értetődően hozza magával az 1638. április-májusi XXIV. tc. megerősítését (1649. január-márciusi XXXV. tc). Sószállítási visszaéléseket (az aknáról szállított só „rendkívül meghányását", a szállítók bérének visszatartását vagy bizonyos címeken ki nem fizetését, a sószekerek útközben sarcoltatását) tiltja el az utolsó idevágó törvény, az 1680. májusi XIII. tc. A vízi sószállítást tárgyazó törvényeket két csoportban tárgyaljuk. A sókikötőkre (elsősorban Maros váradgyára vagy Marosportusra) vonatkozó törvények sora a második nagy uralmi válságban előállt kényszerhelyzet egyik szüleményével, az 1659. február-márciusi VI. tc-kel kezdődik: az a portai sarcra rendeli Marosportus jövedelmeit (fennhagyva azoknak jogát a szabad cellérkedésre, akik az aknák művelésére kiadták vagy kiadnák pénzüket), eltiltja az akkor meglevőkön túl újabb portusok létesítését a Maroson (de továbbra is engedélyezi a szekeres sókereskedést), perceptort rendel a portus élére. A rendek mindenesetre két évre korlátozzák a törvény hatályát. A portusi jövedel-