Csukovits Enikő: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére (Budapest, 1998)

Horváth Emőke: „De viris illustribus". Egy fogalom értelmezései

és Ildefons esetében nincs is értelme felállítani a keleti-nyugati párhuzamot, mert csak Izidornál szerepel 2 keleti szerző, akik az összes szerzők 6%-át jelentették. Sevillai Izidornál az egyházi szerzők megoszlása a következő: 12 hispániai (36,1%), 4 galliai (12,1%), 5 itáliai (15,1%), 6 afrikai (18,1%). Izidornál csak egy ismeretlen szerző szerepel. Ildefons katalógusában az alábbi felosztás állapítható meg: 7 toledói (53,83%), 1 sevillai (7,69%), 1 geronai (7,69%), 1 palenciai (7,69%) és 2 zaragozai (15,38%) püspök, valamint 1 Afrikából jött szerzetes (7,69%), aki Hispániában telepedett le. Mindezek alapján szinte plasztikusan kirajzolódnak az ismeretek határvonalai és megállapítható, hogy a Jeromosnál még meglévő egyetemes áttekintés fokozatosan hogyan halványul el, illetve adja át a helyét egy jóval kisebb hatósugarú, majd pedig csaknem lokális ismereteknek. A Jeromost követő katalógusokban az egyházi szerzőkön belül figyelemre méltóan megemelkedik a szerzetesek száma. Amíg Jeromosnál csak Remete Szent Antallal találkozunk, addig Gennadiusnál kilenc (12,67%), Sevillai Izidornál nyolc (26,66%), Ildefonsnál pedig négy (30,76%) ilyen szerző szerepel. Jeromos esetében különösen érdekes, hogy csak Szent Antalt említi, hiszen személyes tapasztalatai voltak a keleti kolostorokról, ő fordította latinra Pakhomiosz reguláját, és több remetének az életrajzát is megírta. Úgy tűnik, személyes indíttatása ellenére Jeromos nem szentelt nagyobb figyelmet a kialakuló szerzetesi irodalomnak, talán az antik szerzőkhöz viszonyítva az egyszerű szerzetesek nyelvezetét nem találta elég pallérozottnak, "vagyis a keresztény szellemiség diadalát hiányolta belőle? Kétségtelen, hogy a pusztai atyák inkább életszentségükkel mutattak példát. Gennadiusnál azzal adhatunk magyarázatot a szerzetes szerzők nagyobb létszámára, hogy ő maga is szerzetes volt, és a szerzetesség nyugati megjelenésének időszakában élt és alkotott Galliában, ott ahol Cassianus nyomán a szerzetesi élet erős gyökereket vert. Gennadius katalógusában a keleti és a nyugati szerzetesek megközelítően azonos arányban szerepelnek, a nyugatiakat elsősorban saját régiójának szerzetesei képviselik (Macarius, Vincentius Gallus, Cyrus, Ursinus). Hispániában a 6-7. század a szerzetesség virágkora. A barbárok elől menekülve a 6. században érkezett ide Afrikából hetven szerzetestársával és sok kódexszel együtt Donatus. O alapította a Servitanus kolostort, és azt mondják, ő hozta magával a regulák használatának szokását is.

5 Egy másik korai alapítású kolostor (Dumio) a keletről érkezett Martinus de Braga személyéhez fűződik, akiről Izidor is megemlékezik katalógusában, és akit a szvévek apostolaként szoktak emlegetni.

6 Agalí kolostora szintén híres volt a félszigeten, amely gyakorlatilag Toledohoz kapcsolódott, ezért is említi egyik szerzetesét, Iustust Ildefons (püspökké szenteléséig Ildefons Agalíban élt, melynek apátja is volt).

7 A szerzetesség eszméje Izidort is megérintette, és testvéréhez hasonlóan regulát is alkotott az egyik Baeticaban található kolos5 Ildefons, cap. III. 120. 6 Izidor, cap. XXII. 145. 7 Ildefons, cap. VII. 126.