Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

lehet neki kedves. S a férj, tudván, hogy a feleségét a tiszta szeretet vezeti, még a korholást is jó néven vette tőle. A kölcsönös megértés és egymásnak megbecsülése olyan viszonyt teremtett közöttük, melyet a félreértések meg nem zavarhattak, a változó viszonyok meg nem ronthattak. Egymás nélkül őket el sem gondolhatjuk. Egyik a másiknak világát egészíti ki. Egyik tetteinek a rugóit a másikban kell keresnünk. Ilyen eszményi viszonyra a kornak alig van hatása. Azaz, hogy a kölcsönös ragaszkodás a korral együtt csak növekszik és gyarapszik. S a férj és a feleség leveleinek tömege csakugyan azt hirdeti, hogy az idő a szeretetüket meg nem apasztotta, a hitüket meg nem gyöngítette. Egyformák maradtak. A halálig tartó levelezésük tehát két szerető 'szív meg nem szűnő enyelgése, amibe ürmöt csöpögtetni még a balsors sem bir, mert meggyőző hitük, derült lelki világuk a legnagyobb csapás idején is megnyugvásra talál. Ily módon rájuk a hervadó ősz is nyárrá válik, a tünő napsugár is ébredést hirdet. S ha ez így volt, abban Barkóczy Krisztina nagy szívének óriási része volt.