Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

egyenest kárhoztatta azokat. «Megvallom édes szívem — írja ez ügyben az urának — noha az böcsületért él-hal az ember, de csak félek én ettől a böcsülettől. Egyikért, mert hogy én csak nem remélhetem, hogy a titulus mellé vitulus is adassék, nem practicaltatott eddig is, s nyakunkban maradván a titulus, bajosan felelhetni meg neki. Másikért, mert hogy emberi mód szerint abba nem is maradhatni meg, mert ha nem volt volna irigye az embernek, most megszaporodnék, s bajos köztük elélni és feltenni, hogy el ne veszítse kisebbségével, amit nyert maga szíves munkájával.»

1 Néhány nappal ezután tizenöt oldalra terjedő levelet írván az urának, a titulusok ellen újra kifakadt. «Engem is ingerel örömre

2 — írja — kegyelmed dolgai folyásán, de nem merek örülni, mert ha megváltoznak, amint is rendszerint úgy szokott lenni, igen búsulnék rajta. Azért a gyönyörűséget is abba hagyom; félek iá én ázívem a áok haázontalan tituluá miá' mert ha más mód nem leszen reá, a jö1 U. o. Olcsva, 1712 febr. 25. 2 T. i. Seléndy, aki e dolgot megírta neki