Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

IV. Barkóczy Krisztina gazdasszonykodása

szólana. Csak egyben volt ő gyönge: az elemi csapások ellen való küzdésben. Ilyenkor gyönge asszonynak mutatkozott, akit egyszerre elfog a kétségbeesés és a reménytelenség. De ez is megmagyarázható. Az urának eredményeket akart fölmutatni, s ha a természet tönkretette a számításait, az ura előtt röstelte magát, s ezért — s nem anyagi veszteségért — adta magát a bánatnak. Ideális gondolkozású nő lévén, a gazdálkodás terén a kert és a virág szerezte neki a legtöbb örömöt. A régi magyar nagyasszonyok példájára tele ültette kertjeit a legkedvesebb magyar virágokkal és a legjobb magyar gyümölcsfákkal. S öröme határtalan volt, mikor a szomszédai és a vendégei megbámulták gyomtól tiszta, nyájas filagóriákkal ékes kertjét. Sohasem szokott dicsekedni ugyan, de a kertjeit és a kerti gazdálkodását még az urához írt leveleiben is dicséri. «Édes lelkem ! — írja az urának 1698 szept. 28-án — oly kertéáz vált belőlem, hogy maga óem hitte volna kegyelmed, Puszpángos táblát olyat rakattunk az asszonnyal* * Édes anyjával, Koháry Judittal.