Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

III. Barkóczy Krisztina mint anya

lenségre sohasem vetemedhetik. Bizonyos dolog, hogy Barkóczy Krisztináról minden elfogulatlan ember így fog vélekedni. Azonban elvakult emberek is akadnak. Az elvakultság pedig — amint tudjuk — nem sok gondot vet a megfontolásra, nem is latolgatja a körülményeket, hanem vakon ítél. Neki egyetlen szó is elegendő, hogy pálcát törjön egy egész élet fölött. S elvakultságában még az sem jut eszébe, hogy az emberszív-féle mende-mondával tulajdonképpen a magyar nemzeten ejt foltot. Barkóczy Krisztina minden emberit megpróbálván, hogy fiának az egészségét visszaadja, nemcsak a gyógyítófüveket, de az orvosokat is változtatgatta. Ha valakinek jó hirét költötték előtte, az ország széléről is elhozatta, hogy fia szenvedését enyhítse. Nem csoda, hiszen a szegény asszony a fiával együtt szenvedett. Eleven gyááx az ő dolga — írja az urának — s ha Isten nem ad enyhülést, nem tudja, mi lesz belőle. Bár Károlyit a háború ezernyi gondja és aggodalma teljesen lekötötte, nap-nap után szeretettel ír beteg fiáról. Orvosságot, ajándékokat küld neki,