Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

javait mind de mind elrabolták. Még Károly város amúgy is megfogyott lakosi is egytől-egyig elfutottak. Mit tegyen, mihez fogjon? maga sem tudta. Hiszen Károlyhoz közel sem mehetett, mert a németek támadása mindennap megismétlődhetett. Megérte tehát ő is, hogy bújdosásra kellett magát adnia. Mikor Károlyi az ősi vára romlásának neszét vette, nem a kincsei pusztulásán búslakodott, hanem a felesége sorsán aggódott. «Mindezen káraimon — írja — nem annyira ütköztem meg, mint az feleségem bujdosásán, más ember háta megett maradásán h A következő (1705.) esztendő valamivel jobban indult neki. Károlyi Sándor fegyvereihez a szerencse hozzászerződött. Már február 10-én, az ausztriai kirándulás után vigan írta a feleségének, hogy megadta Károly rontásának az árát. Azaz, hogy bosszút állott a németeken Károly megdulása miatt. Néhány hétre rá még jobb híreket írhatott a feleségének. « Az német — írja — Istennek hála megveszett. Eljött az régi üdő : döglik, az gyalogja kiváltképpen el is hullott már döggel, az többi semmirekelő, maródi . . . cáak ax Iáten