Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

tehát ő volt az első vigasztaló, az első mentő tanú ; a szerencsében a legelső hálaadó. Mikor 1704 tavaszán Károlyi Sándort ujonchadai Mosony mellett cserben hagyták, a felesége épp meghalt gyermekét gyászolta. Egyik csapás tehát a másikat érte. Női ösztöne és értelme azonban arra tüzelte, hogy a kétségbeesését el ne árulja. Elnyomván tehát lelke háborgását, e gyönyörű sorokkal vigasztalta és bátorította megbúsult urát: «Hogy mostani szerencsétlenségébe kegyelmedet mocskolják az rossz nyelvek, arról most nem tehetni. Isten azokat is úgyhiszem megzabolázza. Nem is okozom az méltóságos fejedelmet ; mert kegyelmeddel derekas ösmeretségbe sohasem volt, s így elhiheti (a besúgók hazugságait)./)^ minthogy kegyelmed lelki iámereti az iránt tiázta, hadd beózéljenek ; végét adja Ióten ! Kegyelmed édeá hazájához való ázereteti á köteleóáége ugyancáak azt hozza magával, mindazokat óemminek hajtván, meg ne reótüljön az munkában, hanem amire Ióten áegíti, ózintoly ázorgalmatoóan fáradozzon, mint mikor tőlük dicóéretet nyer, melyet elhiázem el nem mulat.