Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

még csak ezer jó embert sem tártnak ; nem tudom ily nagy szükségben miért fel nem ültetik őket, holott az vármegyék fegyverben vannak mindnyájan. Édes szivem ! ember elég van ezen a táboron. Elég volna felényi, csak jó volna s mezei had. Éléssel sem győzni a sok gazságot. Isten ne adja, hogy rajok menjen az ellenség, mert a sok rossz az javában is kárt tenne, s nem is hiszem, hogy rajtok ne menjenek nem sokára. Ügy én egészlen megromlom ; az mim itt van, legalább oda lesz. Költözködni nem merek, reám vigyázván ez a darab föld, egéózlen megbódul mindjárt.* Debreczen felé éde sem nem kell gondolkozni, mert ha Isten megrontana bennünket másfelé kén menni, s elrekedne ember mindentül. Az Istenért szívem, a mélt. fejedelmet kén kérni, lenne jobb rendelés Szakmárrul. Erdélyben igen sok hadat mondanak, order nélkül is elég menvén oda. Talán onnét jöhetne valami jó had ezekhez, nem lévén Erdélyben ennél s Magyarországban is ilyen * E pár jellemző sora is mutatja, mi volt ő a földnépének a szemében ! Inkább ott maradt maga is a veszedelemben, csak a nép mely ő reá figyelt, meg ne bomoljon.